Nem szerettél, nem tiszteltél, mégis hiányozni fogsz...

Kezdhetném üres lappal, de mocskos mind, ami a kezemben van. Mondd, erre hogy írjak? Hogy rajzolhatnék erre szépet, kedveset, szerelmeset? Kezdhetnénk újra elölről, lehetne csodás a vége végre. De hova rakjam mindazt, amit már megéltem melletted? Ki fogja eltüntetni azokat a sötét foltokat? Nekem kellene? Vagy neked? Közös erővel radírozzuk ki? Meddig menne? Míg az egónk újra bele nem köpne a levesbe? Amíg újra félre nem értesz, és rám nem húzod a világ összes bűnét és baját?

• Hibáztam. Többször, mint kellett volna.
• Hibáztam, mert becsuktam az ajtót.
• Hibáztam, mert szóltam.
• Hibáztam, mert a kulcsot a zárban hagytam.
• Hibáztam, mert nem bíztam.
• Hibáztam, mert visszafogadtalak.
• Hibázom, mert nem bírom.
• Hibázom, mert most is emiatt sírok: a meg nem történt események miatt, a ki nem mondott vagy a levegőben elillanó szavak miatt, és a tettek miatt, amiket nem láttam.

Szeretnék okosat mondani neked, amitől rájössz, milyen hibákat követünk el az emberi gyarlóságunk miatt. Szeretnék hibás lenni, szeretnék szenvedni a bűnöm súlya alatt, de nem létezik ilyen. Nem vétettem ellened akkorát, hogy ezt a terhet kelljen viselnem a hátamon.

Hiányozni fog majd a "jó reggelt", a "jó éjt", a szíved, a szemed... Pedig mikor belenéztem, nem láttam semmit: se szeretetet, se tiszteletet. Lelketlenül romboltál bennem, kockázatot és felelősséget sem vállalva.

Itt az idő, fuss előlem, messzire! Ne, ne nézz vissza rám! Nem akarom, hogy láss még egyszer. Ne lásd meg újra azt a kis rést, ahol újra visszakúszhatsz!

Percek vagy talán már csak másodperceink vannak hátra. Szeretetben akartam eltölteni, békésen és nem pusztítva. Nézve az arcod vonásait, a lelked foltjait, melyeket annyira próbáltál elrejteni előlem. Látod, nekem is vannak. De hiába vagyunk mi zsák és a foltja: hibásan kezdtük, hibásan végezzük. Találkozunk odaát, ha addig nem vétkezem újra...

Nyitókép: Shutterstock