A pénz nagy úr, avagy a közös kassza örök kérdésköre

Talán pont ezért, ösztönösen szeretnénk távol tartani magunkat a kérdéstől. Nem szeretünk róla beszélni, foglalkozni vele. Sőt, egyenesen kikérjük magunknak, hogy márpedig a mi zsebünkben ne kotorásszon senki!

Fogós kérdés, az biztos! Nem kifejezetten a randizós részre gondolok, amikor normál esetben még evidens, hogy a férfi fizet. Bár hallomásból tudom, hogy ez ma már nem annyira egyértelmű. Az is lehet, hogy soha nem volt az. Csak nekem valahogy olyan pasikat dobott a gép, akiknek meg sem fordult a fejében, hogy nekem kellene állnom a cechet.

A randizós időszakot követve nyilvánvalóan felmerül a költségek megosztása. Legyen az egy közös nyaralás vagy akár bevásárlás hétvégére! Itt már azért többnyire kezd körvonalazódni, kinek mi a hozzáállása a vázolt kérdéshez?

Kezdhetünk tapogatózni, hogy kinek mi fér bele? Hogyan látja, képzeli a helyzetet -, esetlegesen a közös jövőt? Nyilván idilli a szituáció, ha mindkét félnek a napnál is világosabb: Közös kassza van, és slussz-passz! Minden megy a közösbe, és abból szépen együttesen csemegéznek.

No, de hogy is működik ez a „való világban"? Kommunikációval. Semmilyen más módja nincs, mint beszélni, beszélni és újra átrágni. Mert, ami neked egyértelmű, az a párodnak lehet, hogy korántsem az! Mondom ezt úgy, hogy megjártam pár kapcsolatot, és öt éve egy háztartásban élek a férjemmel.

Míg az előző kapcsolataimban akadtak fennforgások a pénz körül, addig vele az első pillanattól egyértelmű volt, hogy kinevezünk egy aranyos kis ládikát a polcon, és szépen abba tesszük az apanázsunkat. Valamint a folyószámlánkhoz is mindketten ugyanolyan jogosultsággal rendelkezünk.

Meg a cipők, és persze a harapott almás kütyük. Értelemszerűen az első kategóriába sorolt termékekre én, utóbbira pedig a férjem bukik. A probléma ott kezdődik, hogy mindkettőnk szenvedélyének tárgya igencsak drága árkategóriába sorolható... Abban egyetértünk, hogy a minőség fontos, és a jónak ára van. A konfliktus abból fakad, hogy szerinte felesleges még egy pár magassarkú cipő. Szerintem viszont egyáltalán nincs szükség a legújabb csodatelefonra, a telefonnal összeköthető órára, tokra és a nyolcszázhuszadik tartozékra.

Míg életem szerelme ugyanolyan makacssággal nem képes feldolgozni, miért nem vagyok toleráns és megértő? Hiszen számára ezek a telefonos kütyük "munkaeszközök"! És annyira rajong értük, hogy az éjszaka közepén is képes dédelgetni egy-egy új szerzeményt. Az csupán a munkamániájának köszönhető?! Azt meg kell hagyni, hogy ez sokkal nyomósabb érv, mint amikor én csattogok a nappali kövén - az alattunk lakók vélhetően nagy örömére - éjjel 11-kor. Nem tudom ugyanis eldönteni, hogy a mélybordó vagy a sötétbarna cipő passzol-e jobban a másnap reggeli szettemhez?

És ez csak a jéghegy csúcsa. Még bőven nem esett szó a benzinkúton sebtében vásárolt üdítőkről és csokikról. Vagy a WC papírról, amiből nyugodtan lehetne az olcsóbbat is venni. És máris mennyit lehetne spórolni!

Lehet, hogy mégis a külön kassza lenne a megoldás? Előfordulhat, de még a végén unalmassá válna a kapcsolatunk. Azt meg csak nem hagyhatjuk! Egyébiránt: "Okos enged, szamár szenved." Vagyis készségesen megengedem, hogy fizessen a cipőboltban, a kasszánál! :)

Nyitókép: Shutterstock