Minden kismama rémálma a durva kívánósság, ami a semmiből csap le rá

kismama kibeszélő magazin várandósság gyermekvárás citromfagylalt kívánósság citromfagyi
- Bálna vagyok.- Dehogy vagy az.- De igenis, bálna vagyok. Nézz rám. Nem látom a lábujjaimat. Nem tudom levágni a lábaimon a körmöket. Nem férek oda az asztalhoz.- Igaz. Viszont rád megy az összes gatyád, ami előtte is jó volt. Csak a hasad nőtt meg. Na jó, meg a melleid - röhögte el magát a férfiember.

Ezzel már én sem tudtam vitatkozni. Tény, hogy a hasam hatalmasra nőtt, ha nem látom, nem hiszem el, hogy ilyen lehetséges. Ezzel ellentétben a testem többi része ugyanolyan maradt, mint előtte, szinte már gyereklányosan karcsú voltam, hála a több évnyi edzésnek és annak, hogy várandósan sem hagytam abba a mozgást, s bármit tanácsoltak, nem kettő helyett ettem, hanem változatosan. Nem mondom, időnként voltak kilengéseim, amivel őrületbe kergettem a családomat. Ilyen volt például az ominózus citromfagyi esete.

Bevallom, amíg nem tapasztaltam meg, milyen érzés egy gyermeket hordozni a saját testemben, valamint azt, hogy ez mi mindennel jár együtt, kissé szkeptikusan tekintettem a kívánósság témájára. El sem tudtam képzelni, milyen az, amikor arról meséltek áldott állapotban lévő nők, hogy a semmiből lecsap rájuk az ellenállhatatlan vágy, hogy azonnal hozzá kell jutniuk ahhoz, amit megkívántak. A sors, az élet vagy egyszerűen csak a kémia azonban megtette a helyreigazítást.

Először uborkát kívántam. Eceteset. Úgy tört rám az érzés, hogy rohamosztagosként száguldottam be egy boltba, a pénztárnál szorítottam a mellkasomhoz az üveget, s még ott, a bolt lépcsőjén ülve felfaltam az összes ubit. Döbbentes volt. Utána következett a citromos jeges tea, amit alapból soha nem ittam, nem is szeretem, de az első hónapokban semmi más nem csillapította az iszonyú hányingeremet, csak az a lötty, így hát jéghidegre hűtve iszogattam. Akkor már beláttam, itt nem én parancsolok.

Sorra jött a többi étel: mazsolás-vaníliás krémtúró tonnaszámra, tej és görögdinnye. Az utóbbiból sikerült annyit befalnom – minden nap, még hajnalban is kilopakodtam falatozni -, hogy egy idő után a testem azt mondta elég, s évekig rá sem bírtam nézni.

Az „i"-re a pontot a citromfagyi tette fel. Nem szeretem a citromfagyit. Kicsit sem. Ha másért nem, már csak ezért is döbbenetes a történet. Tél volt, este, így fagyit a kanyarban sem lehetett kapni. Otthon ücsörögtünk a melegben, az ember tévézett, én mandalát festettem. Az egyik macskám az ölemben szendergett, a másik a hasam tetején. Tiszta praktikus egy ekkora has, sok minden elfér rajta. Bögre, tálca, tányér, macska. S akkor, egyetlen pillanat alatt úgy vágott belém az érzés, hogy azonnal citromfagyit akarok, hogy majdnem elsírtam magam.

Egy darabig bőszen festettem tovább, legyűrve a sürgető késztetést és az egyre növekvő nyugtalanságot. A két macsek lassan-lassan átvette tőlem a feszültséget, előbb az egyik hagyott magamra, majd a másik is elegánsan távozott. Fészkelődtem, vakaróztam, nem haladt a festés. Egy idő után semmi másra nem tudtam gondolni, csak a citromra. Szépséges, sárga citromok lebegtek a lelki szemeim előtt. Láttam őket egyben, félbevágva, csurranó lével, láttam a héjukat reszelve, spirálban és láttam őket fagyi formában. Gombócban, dobozban, csavartan.

Forrás: Shutterstock

Egyszer aztán elegem lett, lecsaptam az ecsetet és közöltem az emberrel: citromfagyira vágyom. Olyan fejjel nézett rám, hogy gurultam a nevetéstől. Az arckifejezésén keveredett a döbbenet, a kérdés, hogy vajon megbolondultam-e, s ki tudja még, mi minden.

- Te most hülyéskedsz? – meredt rám.

- Nem.

- Ugye tudod, hogy tél van. És este.

- Tudom. Akkor is megőrülök egy citromfagyiért. Semmi másra nem tudok gondolni.

Szerencsétlen ember feltápászkodott, felöltözött és csak ennyit közölt:

- Oké, megnézem, mit tehetek az ügy érdekében - és ezzel kilépett az ajtón.

Másfél óra múlva ért haza, diadalittas vigyorral, a kezében a leggusztustalanabb, leggagyibb, vizes, jeges citromfagyival, ami csak létezik a piacon. Engem ez azonban egy csöppet sem érdekelt. Úgy téptem ki a kezéből a dobozt, mint aki legalább egy hete nem evett semmit. Előkaptam a fiókból a legnagyobb kanalat, befészkeltem magam a kedvenc fotelomba és az arcomba toltam egy hatalmas adagot. Ahogy megéreztem az ízét, azonnal elömlött bennem a jóleső megnyugvás. Forgattam, apránként nyelegettem, s mire leért a gyomromba, rendben voltam. Szépen letettem a kanalat és a dobozt az asztalra, gondosan visszacsuktam a tetejét és elégedett vigyorral hátra dőltem. A szemem sarkából érzékeltem, hogy az ember feje kezd furcsa színt ölteni.

- Ennyi? - kérdezte.

- Ennyi - feleltem.

- Ezért küldtél el, ezért jártam végig az egész istenverte várost ebben a dög hidegben, hogy aztán egy kanállal egyél belőle és kész?

- Hát... igen. Nem bírok többet lenyelni. De nagyon finom és nagyon hálás vagyok, hogy szereztél.

- Ja, hálás. Köszi. Most mit csináljak ezzel a fossal? Ez annyira pocsék, hogy tuti nem eszi meg senki.
Betesszük a fagyóba. Hátha ráfanyalodom még valamikor.

- Aha. Rá.

Az ember lassan felállt, betette a citromfagyit a fagyóba, jó hátra, hogy még véletlenül se legyen szem előtt. Morgolódva lefeküdt és még utoljára oda vetette:

- Remélem, több ilyen hülye ötleted nem támad. Engem még egyszer nem palizol be.

Ezen már muszáj volt röhögnöm, tele szájjal. Olyan volt, mint egy durcás kisgyerek. Tökéletesen értettem, de annyira vicces volt mégis az egész történet, hogy nem bírtam ki. Lassan rá is átragadt a jókedv, így mégiscsak békében feküdtünk le. De azért éjjel imádkoztam, ne legyen több citromfagyi történet.

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.