Pillanatok alatt felnőtt a fiam - minden nap hálát adok a létezéséért

Egy felnőtt férfi áll előttem, fel kell néznem rá. Akkora, hogy már csak az álláig érek. Szakállas, bajszos, érett férfiember. Látom még az arcán azt a kisfiút, aki volt, s a mai napig, ha a szemébe nézek, valósággal elmerülök, olyan tiszta, annyi szeretet van benne. Olyan, akár a végtelen óceán, hihetetlen mélységeket rejt.

Minden nap rácsodálkozom. Becsületes, tiszta emberré érett, érzékeny és mégis erős, s valahogy érzem, hogy már nemcsak az enyém. Egyre kevésbé az. Igaz, minden nap ölel, puszit ad, ha mellettem ül, a talpait a mai napig rám tapasztja, mint kiskorában. A barátai előtt vagy az utcán sem szégyelli, milyen szoros a kapcsolatunk, vigyorogva odatartja a szőrös képét:

- Na, adj egy puszit anyucikám. Ölelés?

Ezzel a tudattal engedem el minden áldott nap, s amikor hazaér, kimegyek elé, ahogy meghallom a kulcscsörgést. Látom, ahogy neki is felcsillan a tekintete, amikor meglát, újra ölelünk, puszi-puszi, aztán tudom, hagyni kell neki egy kis időt, míg megérkezik teljesen, testben és lélekben. Elvackol a szobájában, elmegy fürdeni, utána vacsorázik, majd kijön hozzám és mesél. Apró kora óta mesél nekem. Mindent. Részletesen elmeséli a napját, mi történt, kivel találkozott, ki és mit mondott, milyen benyomások érték, hogy érzi magát. Ha éjjel sokáig fent van, s filmet néz, másnap órákon át tart arról beszámolót: sok minden megérinti.

Élvezettel hallgatom. Bölcs meglátásai, okos gondolatai vannak, s olyankor megint csak rácsodálkozom, ki ez az ember itt előttem? A fiam, aki mintha még csak tegnap született volna. S így is érzem, egyszerűen nem értem, hogyan telhetett el egyetlen szempillantás alatt ennyi év? Hogyan sűrűsödhetett össze ennyi minden ilyen rövid időbe? S persze tudom, 18 év telt el, de a mai napig mindent fel tudok idézni vele kapcsolatban.

Fel tudom idézni a puha kacsapihe hajacskáját, a kis kókusz fejét, az isteni selymes, finom bőrét, husikáját, a ragyogó mosolyát és fénylő, elragadtatással telt tekintetét, ahogyan rám nézett. A pofiját, a talpait, mindent. Pontosan látom magam előtt a fejlődése lépcsőfokait, ahogyan egyre több dolgot tanult meg, ahogyan változott testben és lélekben. Az első döbbenetet, amikor szőrös lett a lába, én meg csodálkoztam, hogy egy ilyen pici gyerek máris szőrösödhet? Az első lépéseit, a huncutkodásait, a koraérett humorát. Emlékszem az együttléteinkre, a játékokra, élményekre, arra, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül együtt, ami még szorosabbra kovácsolta a szimbiózisunkat, s emlékszem a hatalmas nevetésekre, megannyi emlékre.

Ma már van párkapcsolata, sok útja és programja nélkülem. Tudom, ez az élet rendje. Beszélgetünk is arról, hogyan tervezi a jövőjét, tudatosan készül költözni, kilépni a felnőtt életbe. Figyel arra, hogy velem is töltsön időt, minden héten kitalálunk valami anya-fia dolgot és még viszonylag sokat van itthon, várhatom haza és integethetek neki reggelente, amikor útnak indul.

De tudom, kincsként kell tekintenem minden ilyen pillanatra, napra, mert az idő kíméletlenül halad, s én érzem, látom, tapasztalom, hogy kerül egyre kintebb és kintebb, mígnem egy nap végleg elérkezik, amire egyelőre boldogan, mégis egyre jobban elszoruló szívvel figyelek: kirepül majd. Nem tudok még belegondolni ebbe, s hálás vagyok azért, hogy van még időm. Lépésenként haladunk. Addig viszont minden nap rácsodálkozom és hálát adok azért, hogy van, hogy létezik, s egyelőre, ha már nem is teljesen, de még az enyém.

Nyitókép: Shutterstock