A homokozóban hagyott kutyasz*r, és a gyerekem, aki mit sem sejtve magára kente

A történet ott kezdődött, hogy már hetek óta fullasztó hőség volt. Ki sem akartunk mozdulni otthonról, de már tarthatatlanná vált a helyzet. Van a házunk mögött nem messze egy szabadidőpark, benne egy klassz kis békebeli játszótér, padokkal, nyársaló hellyel, erdővel, dombbal, artézi kúttal, árnyat adó fákkal. Gondoltam, meglátogatjuk. A fiam már napok óta rágta a fülemet, semmi sem volt jó, hiába játszottunk, olvastuk sorra a meséket, néztük is azokat, beszélgettünk, építettünk, elég volt a bezártságból.

- Mit szólsz ahhoz, hogy összecsomagolunk és elmegyünk piknikezni? - toppantam be a szobájába.

- A békás szökőkúthoz? Ahogy szoktuk? Viszünk fagyit is? - csillant fel a gyerkőc szeme.

- Most ide gondoltam, a szabadidő parkba, mert nagyon meleg van, de fagyit ide is vihetünk. Na, mit szólsz?

- Jajj, de jó, anya! Olyan fagyit vegyünk, amin van öntet is. És csomagoljunk mindent, ahogy szoktuk. Jó?

Akkurátusan összepakoltunk. Pléd, kiskanál, nedves törlőkendő, zsebkendő, víz, gyümölcs, rágcsa, naptej, könyv, homokozó szett, játékok, kutyafüle is került a hátizsákba. Nem bántam, imádtam ezeket a piknikezéseket. Magunkra kaptunk trikót, rövidgatyát, napszemüveget, kendőt a fejre a tűző meleg ellen, beszereztük a dobozos fagyinkat és kisétáltunk a parkba.

Jó döntés volt, a hatalmas, árnyas fák között kellemesen járt a levegő, enyhe szellő fújdogált, a dombon egy jókora terület árnyékban volt, ahova be lehetett húzódni. Letelepedtünk, fagyiztunk, közben megbeszéltük a világ dolgait. Imádtam a fiamat, ahogy a fák lombjai között megcsillant a kalászarany fürtjein a fény, mintha glória ragyogott volna a tiszta tekintetű, szeretettel telt arcocskája körül. Végtelen komolysággal mesélt a gondolatairól. Újra és újra elvarázsolt, mindig elmerültem benne, s feltettem magamnak a kérdést: Istenem, ki ez a bölcs lény, aki csak egy kicsi gyerek?

Jól belakmároztunk, hintáztunk, mászókáztunk, csúszdáztunk és fára másztunk, majd miután kitikkadtunk a döglesztő melegben, a fiam behúzódott a várcsúszda alatti homokozóba, hogy nekilásson egy homok építmény megalkotásának. Én nekihasaltam olvasni a pléden. Időnként a szemem sarkából rákukkantottam, néha váltottunk egy-egy szót, oda-oda szaladt a drága gyerek hozzám egy puszira, inni, falatozni, egyébiránt teljesen magába merülve alkotott. Láttam én, hogy hordja a kis vödörben a vizet, láttam, hogy már nyakig sáros a nedves homok túrásától, de nem bántam. Mit ér a gyerekkor, ha nem lehet ilyen klassz kis disznóságokat művelni? Végül aztán a nap már jócskán arrébb haladt a láthatáron, éhes lettem, álmos a melegtől, feltápászkodtam, hogy összeszedjem a gyerekemet.

- Kisfiam, még 10 perc, aztán indulunk jó? Nézd - mutattam neki az órámat -, most itt van a mutató, ha ideér, akkor indulunk. Leteszem ide neked, hogy lásd, addig játssz még kicsit, én meg összepakolok.

- Oké anyucikám! - felelte csillogó szemekkel a fiam.

Megcsapott valami fura szag, ahogy elfordultam, de azzal a lendülettel el is tűnt. Akkurátusan összecsomagoltam a túlélő cuccunkat, és menetkészen megálltam a fiam előtt, aki, miután nyugtázta, hogy az óramutató a megbeszélt helyre érkezett, szó nélkül összepakolta a játékait és felállt, hogy indulunk. Akkor már facsarta az orromat a szag. Szaglásztam, honnan jöhet, közben beazonosítottam, ez bizony ürülék szag. Néztem én mindenhova, ahogy baktattunk, honnan jöhet az irtózatos bűz, mire nagy sokára leesett. Döbbenten bámultam a fiamra. Hát bizony, nem saras homokkal mázolta be magát, hanem kutyaszarral. Valami jóképességű a homokozóba vitte a kutyáját, hogy az a dolgát ott intézze el, s ahelyett, hogy kibányászta volna a produktumot és normális gazdaként viselkedve kidobta volna, betemette mélyen a homok alá. A gyerekem meg ásott, öntötte a vizet, a kutyakaki elkeveredett a homokkal, ő meg magára kente.

- Életem, ülj le a padra, le kell, hogy takarítsalak. Tele vagy kakival.

- Dehogy anya, ez homok!- tiltakozott a lurkó, de akkor már láttam, hogy ő is felfigyelt a szagra. -
Van benne homok, az tény. De ez bizony kutyakaki. Le kell, hogy mossalak.

Én nem tudom, mi bújt belém abban a pillanatban, de annyira röhejes volt az egész szitu, ahogy a csöpp gyerek ült nyakig szarosan a padon, hogy megkértem:

- Légy szíves maradj ott egy percre, muszáj, hogy lefényképezzelek, így kell kinéznie egy rendes gyereknek játszótér után - és annyira nevettem, hogy alig tudtam megnyomni a felvevő gombot.

Tény, a gyerekem nem értékelte ezt a műveletet, biztos meg is állapította magában, hogy nem normális anya vagyok, de egyszerűen muszáj volt azt a képet megörökítenem. Így is történt, utána akkurátusan lemostam a kútról hozott vízzel, patyolattisztára töröltem a törlőkendővel, közben csikiztem, bohóckodtam, végül megbékélt ő is.

Azóta jó pár év eltelt, de a mai napig megnézzük közösen ezt az ominózus fotót, s ma már a fiam is azt mondja:

- Anyucikám, de jó, hogy akkor mégis lefényképeztél. Annyira jó erre visszaemlékezni és nevetni rajta.

Szóval, néha szülőként is megengedhetjük magunknak azt, hogy kicsit „idiótán" viselkedjünk, mert jó kis családi anekdota kerekedik egy-egy ilyen történetből, amit aztán mindig elő lehet kapni és emlegetni, átadni a következő generációnak, életben tartva ezzel is a család létezését.

Nyitókép: Shutterstock