Ma már azért is pedofilnak nézhetnek, ha felsegítesz egy gyereket a mászókára?

Pár napja olvastam az egyik kolléganőm cikkét, ami arról szólt, milyen goromba dolog megfogdosni egy terhes nő hasát. Teljesen egyetértek azzal, hogy azért, mert valaki babát vár, még nem kell kéretlenül tapogatni, hiszen mindenki megrökönyödne, ha valaki se szó, se beszéd elkezdené itt-ott simogatni – miért lenne ezzel másképp egy várandós nő? Ugyanakkor számos egyéb gondolat is megszületett bennem ennek az írásnak a nyomán, aminek középpontjában főképp az a kérdés áll: hol húzódik a határ figyelmesség és tolakodás között? Illetve mikor válik a figyelmesség már-már gyanússá?

Anyák egymás közt

A kisfiam születése után – mint valószínűleg a legtöbb anya – rengeteget sétáltam. Tologattam a babakocsit órákon át, hogy a kicsi levegőzzön és persze, hogy aludjon – mivel egy időben csak és kizárólag a mozgó babaverdában volt hajlandó szunyókálni. Sok hasonló anyukával találkoztam a korzózások során, akik különböző véleményeket képviseltek azzal kapcsolatosan, mit illik és mit nem. Emlékszem, az egyikük egyszer magából teljesen kikelve mesélte, hogy a gyerekét idegenek nézegetik. Rámosolyognak a babakocsiban, mi több, integetnek neki. Én nem láttam ebben semmi kivetnivalót, ám több anyuka is bőszen bólogatott, én meg csak álltam értetlenül. Amikor megkérdeztem, mi a baj azzal, ha valaki kedvesen megjegyzi, hogy de szép baba, azt felelték,

Én azonban még mindig nem értettem... Ez nem beszólás vagy minősítés, hanem kedveskedés. Mi ezzel a baj? Ma már kedves sem lehet senki? Milyen világ az, ahol nem mosolyoghatsz rá egy cuki babára, mert az anyja leharapja a fejedet? Én sem szerettem, ha valaki behajolt a babakocsiba vagy meg akarta fogni a kisfiamat, mert az már túlmegy egy határon, de ma már ránézni vagy azt mondani, hogy aranyos, cuki, szép is skandalum?

Nem a te gyereked!

A helyzet pedig csak fokozódott, ahogy a gyermekem nőtt. Számos történetet hallottam arról, hogy milyen „bunkó" emberek járnak a játszótérre. Például olyanok, akik odamennek idegen gyerekekhez, ha sírnak. Mit akarnak vajon? Vagy az a nagypapa, aki az unokáját segítette fel a mászókára, majd

Bennem meg inkább az a kérdés merült fel, hogy hol volt a síró vagy megcsúszó kicsi anyukája, apukája? Miért egy idegennek kellett észrevennie, hogy baj van? Netán az jobb lett volna, ha senki sem reagál egy játszótéren arra, ha egy kisgyerek sír? Vagy inkább hagyja a nagypapa, hogy a kislány leessen a mászókáról?

Tudom, hogy sok a beteg ember, én is féltem a saját kisfiamat, de

A fenti szituációknál nem megbotránkozni kellett volna utólag, hanem inkább figyelni és ott lenni a szülőnek, hogy ne egy idegennek kelljen – akár a hatáskörét átlépve – közbeavatkozni. Vagy az lenne tényleg a követendő példa, hogy a játszótéren akkor sem lépünk közbe, ha baj van, mert nem a mi gyerekünk? Valóban egy ilyen közönyös világban akarunk élni?

Én nem, de a történetek megtanítottak arra, hogy jobban átgondoljam a cselekedeteimet. Például, amikor az egyik játszin a fémcsúszda kivezető része annyira felforrósodott, hogy tojást lehetett volna rajta sütni, a férjem odaállt a végéhez és elkapta a kiszáguldó gyereket, nehogy megégesse magát. Igen ám, de ezen felbuzdulva már nemcsak a mi csemeténk csúszott le rajta, hanem sorra jöttek az idegen gyerekek is. A férjem meg lelkiismeretesen kapdosta el őket... Úgy szóltam rá, hogy inkább ne fogdossa az idegen gyerekeket, mert a végén még rásütik, hogy pedofil...

Nyitókép: Shutterstock