Könyörgöm, értsd meg, a játszótér nem dühöngő!

Kisgyerekes anya vagyok, így a játszóterek látogatása egyszerűen elkerülhetetlen program, bármennyire is kiráz tőle a hideg. Na jó, nem mindig, de az esetek nyolcvan százalékában, és nem a gyerekekkel van bajom, sokkal inkább a szülőkkel...

Korábban már írtam arról, miért nem a szívem csücske a játszótér. Alapvetően tök jó dolognak tartanám, mert a gyerekek levezethetik az energiáikat, az esetleges frusztrációikat és megtanulhatják a társas viselkedés alapszabályait, már ha a szülő segít ebben. Sokan azonban a játszótérre úgy gondolnak, mint egy dühöngőre, ahol bármi megengedett. Holott szerintem igenis léteznek íratlan szabályok itt is.

Köszönj!

Szerintem alap, hogy ha valahova belépünk, köszönünk. Engem így neveltek és bizony elég bunkónak tartom azt, aki csak úgy becsörtet valahova. Természetesen egy hatalmas játszón nem lehet mindenkit egyenként üdvözölni, de ha belépünk a kapun, szerintem illő, egy „Helló-Szia-Jó napot–Akármi-Bármi" köszönést megejteni legalább azok felé, akik épp a közelben vannak. Gondolj bele, ha te nem köszönsz, akkor a gyereked honnan fogja megtanulni, hogy így illik?

Legyél jelen!

Tudom, irgalmatlanul nehéz állandóan a gyerekre koncentrálni, főleg, ha már két-három éve más dolgod sincs, csak őt lesni. Az ember lánya örül, ha kicsit kiszabadul a négy fal közül, végre lát – legalább - más anyákat is és esetleg megoszthatja velük a búját-baját, netán nevethet egy jót velük. Nem török pálcát senki felett, csak szeretném halkan megsúgni, hogy a játszótér sajnos nem a szülő szórakoztatására lett kitalálva, hanem a gyerekére... Márpedig, ha fejbe veri a hinta, mert te épp háttal neki beszélgetsz egy másik anyukával vagy a telefonodat nyomkodod, akkor bizony nem nevetés lesz a játszózás vége, hanem hatalmas sírás vagy éppen kórház. Hiába a körülkerített tér, hiába az EU-szabvány mászóka, a gumiszőnyeg, a gyerekek – főleg 3 éves kor alatt – két lábon járó időzített bombák, ami a baleseteket illeti, így kérlek, legyél jelen valóban a játszin. Ne csak testben, fejben is!

Forrás: Shutterstock

A játszi nem magán vidámpark!

Bármennyire is fura egyes szülőknek, a játszóteret nem csak a saját gyermekünk szórakoztatására találták ki. A hintába más is be akar ülni, a csúszdán más is le akar csúszni – ez már csak ilyen.Legyünk tekintettel egymásra, és ha már negyedórája lengedezik a csemeténk a hintában, miközben másik három gyerek is ott álldogál, adjuk már át a helyet. Nem azt mondom, hogy két lökést követően tépd ki a sajátodat belőle – hiszen mindenkinek az övé a legfontosabb -, de tíz perc után, ha várnak rá, akkor azért illik átadni a helyet. Gondoljunk bele, mi sem örülnénk, ha valaki a fél délelőttre rekvirálná az egyik játékot. Legyünk empatikusak és viselkedjünk úgy, ahogyan mi is szeretnénk, ha a többiek viselkednének velünk.

 

Kérlek, tanítsd!

A végére hagytam a – szerintem – legfontosabbat. Ez nem szabály, ez egy egyszerű kérés minden szülőhöz, nagyszülőhöz. Kérlek, tanítsuk a gyerekeinket a játszin is! Tanítsuk meg nekik, hogy osztozkodni jó dolog. Nem kötelező, de ha mi szeretnénk, hogy Pistike odaadja a dömpert, akkor mi is adjuk már oda azt a fránya lapátot.

Cserélni is hasznos, mert így senkinek nem marad üres a keze és nem érzi magát kifosztva. Így ha szeretnénk egy játékot a másik gyerektől, akkor ajánljunk helyette valami mást. Egyszerű, de nagyszerű!

Létezik a „Nem!" Azaz, ha valaki valamit nem akar, azt ne erőltessük. Egyik részről sem. Hiába akarja az én fiam a labdát, ha a másik gyerek nem akarja odaadni, elcserélni. És hiába akarja valaki az én fiam labdáját, ha azzal éppen játszik és nem kíván megválni tőle. Ezért nem kell haragudni, csúnyán nézni.

A kommunikációcsodákra képes! Például a fent említett szituációban is. Ha az én gyerekem nem akar valamit odaadni, akkor szépen figyelmeztetem, hogy bizony ő is el szokta kérni más gyerek játékát és igyekszem afelé terelni, hogy ő is hajlandó legyen osztozkodni. Ha pedig ő akar olyan dolgot, amelytől a gazdája nem akar megválni, akkor elmagyarázom, hogy épp játszik vele a másik kisfiú/kislány és most nem szeretné odaadni, de később visszajövünk és megpróbáljuk elkérni akkor.

Az agresszió a játszótéren is agresszió, amit érdemes kezelni. Nem azt mondom, hogy minden veszekedésbe szóljunk bele, de ha a gyerekem kislapáttal püföli a másik fejét, akkor nem árt közbeavatkozni, ahogyan akkor is várnám a szülő megjelenését, ha egy kétszer olyan idős gyerek kitépi a kisebb kezéből a játékot, majd még fel is löki. És nem, nem azt kívánom, hogy ilyen esetben a földbe döngölje verbálisan a gyereket az anyja, apja, de a már említett kommunikáció bizony nem árt ekkor sem.

Miért tartom mindezeket fontosnak? Mert a gyerekünk leginkább tőlünk tanul. Mi vagyunk a legfőbb mérce. A mi viselkedésünk, a mi reakciónk, és ezek által mi magunk teremtjük meg azokat az embereket, akik a jövő társadalmát fogják alkotni.

    Ezek is érdekelhetnek