Játszótér-allergia

Rohangáló, kiabáló, veszekedő, síró gyerekek. Milliónyi potenciális veszélyforrás a hintától kezdve a mászókán át a csúszdáig. Fejetlenség, zűrzavar. Ez bizony a játszótér.

Valaki imádja, valaki utálja egy biztos, játszótérre járni muszáj, ha valakinek kisgyereke van. Ez nem kívánságműsor, ez kérem a valóság, amelyet onnantól kezdve nem kerülhetsz ki, hogy szülővé váltál.

Na jó, talán az első néhány hónapban, ha egyetlen csemetével rendelkezel. Akkor azonban még ácsingózva nézel a kerítésen belülre, s azt gondolod, a homokozó szélén ülni és képzeletbeli fagyit gyártani nulla fokban sokkal egyszerűbb és szórakoztatóbb, mint a babakocsit tologatni egy sosem alvó kéthónapossal. Hát igen, erre a szituációra is igaz, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb.

Képzelet vs. valóság

A játszótérnek eleinte még varázsa van, főleg, amíg csak elképzeled az egészet. Lelki szemeiddel már látod is, ahogy majd nyáron a kellemes melegben leteszed a homokozóba a kicsit, és ő kacagva játszik majd a többi gyerekkel, míg te kedélyesen csevegsz a mamikkal. Aztán jön a valóság, amikor tényleg beleteszed a homokozóba a gyerkőcöt, ő pedig azonnal egy marék homokot lapátol a szájába, ruhájába, és így nem csupán a fulladástól kell megmentened, de azt is el kell érned, hogy amikor hazaindultok, ne vigyetek magatokkal tíz kiló homokot is, amelyet aztán hetekig porszívózhatsz a lakás különböző pontjairól.

A homokozó válságot túlélve aztán jöhet a többi galiba. Például, hogy a szemed fényét a műanyag gereblyével fejbe veri Pistike – akire nem szólhatsz rá, mert ugye íratlan, de vérre menő szabály, hogy más gyerekét tilos nevelni a játszótéren! -, netán ő veri fejbe Pistikét. Pistike anyukája pedig ettől irtó mérges lesz és soha többé nem áll szóba veled. Már ha előtte bárki szóba is állt veled. Mert ne hidd, hogy a játszin csupa kedves szülővel találkozol majd. Akad ott frusztrált anyuka, depis anyuka, szünet nélkül a telefonján lógó anyuka, csoportokba verődő anyukák, akik furán méregetnek és persze az állandóan a gyereke fenekébe gombolyító anyuka, akivel azért nem tudsz kapcsolatot teremteni, mert folyamatosan szemmel tartja a csemetét és fut, ha valami bajt észlel. Megjegyzem halkan és némi öniróniával: ez vagyok én.

Sokáig igyekeztem beteljesíteni a játszótéri álmaimat, de rá kellett jönnöm, hogy alkalmatlan vagyok rá. Nem tudok a padon ülve trécselni – már ha egyáltalán van kedvem bárkivel is szóba állni az említett típusok közül -, a gyermekemet nem szemmel tartani és úgy egyáltalán átadni magamat a játszótéri életérzésnek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem beszélgettem még a játszin vagy hogy állandóan rosszul érzem magam, ha ott vagyunk, de tény, sem új barátnőre nem tettem szert a cirka hároméves játszótéri pályafutásunk alatt, se nem lopta be magát a szívembe az intézmény. Talán azért sem, mert a gyermekem egy tornádóhoz hasonlít, míg másoké lágy fuvallathoz, így én magam is állandóan mozgásban vagyok, katasztrófát hárítok, aminek következtében két mondatnál többet nehezen tudok váltani bárkivel is. 

Forrás: Shutterstock

Ugyanakkor belátó szülőként tudom, hogy kell a gyerekeknek egy hely, ahol kitombolhatják magukat, így hetente többször is valamelyik játszótéren kötünk ki, annak ellenére, hogy nekem ehhez általában semmi kedvem. Főleg azóta, amióta egy igen rossz élményben volt részem az egyik játszón, ez pedig végképp megpecsételte a viszonyunkat. Akkor kellett ráébrednem, hogy bizonyos szülök teljesen alkalmatlanok arra, hogy az általános viselkedési normákat megtanítsák a gyerekeiknek, mert ők maguk sincsenek tisztában azokkal.

Például, hogy egy kisebb játszótérre belépve illik köszönni. Hogy a játszótérre levitt játék közkinccsé válik, amint talajt ér. Hogy bár a játszótérre levitt játék alapvetően közkincs, szokás elkérni a gazdájától, mielőtt birtokba vesszük, ám a gazdája egyáltalán nem biztos, hogy oda is fogja adni. Cserében nekünk sem kell odaadni feltétlenül a kedvenc kisautót – elvégre mi, felnőttek sem szívesen adnánk oda egy idegennek a telefonunkat. Viszont érdemes a társas viselkedés szabályait elmagyarázni a tiltakozónak és felhívni a figyelmét arra, hogy az imént ő is Juliska vödrébe kanalazta a homokot. Hiszen, ha mi nem magyarázzuk el neki ezeket, akkor ki fogja?

Játszótér-allergia

Nálam akkor alakult ki a masszív játszótér-allergia, amikor rádöbbentem, hogy a szülők nagyobb része egy szabályok nélküli dühöngőnek tekinti a játszit. Ami egyrészt igaz is, hiszen a gyerekek egész nap szabályokat követnek az óvodában, iskolában és kell egy hely, ahol kiengedik a felgyülemlett feszültséget. Ennek ellenére, igenis a szülő feladata megtanítani a gyerekét arra, hogy még a „dühöngőben" is vannak irányelvek. Hogy ott sem lehet erőszakosnak vagy agresszívnak lenni, főleg a kisebbekkel, akik sokszor nem is értik, mi történik körülöttük. Persze a kicsik is megérik a pénzüket, náluk is van már érdekérvényesítés, amelyet szintén a legritkább esetben kezelnek le a szülők, arra hivatkozva, hogy még túl fiatal a csemete ahhoz, hogy megértse, mit várnak el tőle. Nos, ha a kezdetektől nem mondjuk el nekik, hogy mit lehet és mit nem, akkor soha nem is fogják sem megérteni, sem pedig megtanulni a szabályokat.

Egy háromévesnek már hiába magyarázol a dackorszak közepén... az alapokat előbb kell lerakni és a normákat egészen kiskortól meg lehet mutatni, akkor is, ha esetleg a gyerkőc még az összefüggéseket nem is érti.

Persze nem vagyok én gyermekpszichológus vagy nevelési szakember,csak egy anya, aki nagyot csalódott a játszótérben, s némiképpen viszketni kezd, ha a hinta, homokozó és csúszda Bermuda-háromszögében kell kikötnie egy csendes őszi délutánon.

Szeitl Mónika

 

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
    Ezt olvastad már?