Levél a nagymamámnak, akit a halála után tanultam meg szeretni

Nem is tudom, hogy gyerekkoromban mit éreztem irántad.Hangos voltál és erőszakos, úgy éreztem, sosem vagyok elég jó, sokszor mások unokáival példálóztál. Nem szerettem azt sem, hogy amikor ásítottam, bedugtad az ujjadat a számba - te azt hitted vicces, én nem találtam annak. Órákig a kezed ízét éreztem. Az sem volt jó, hogy nálad nem szabadott megmoccanni az asztalnál ebéd közben. Rosszul esett, amikor beszélgettem volna, de te az Esmeraldát nézted inkább a tévében. Aztán, amikor megöregedtél és gyengülni kezdtél, mindig csak a betegségekről beszéltél.

Később, amikor én is anyuka lettem, mindkettőnkön alakított az új élethelyzet. Te dédi lettél, és sosem látott gyengédséggel, elfogadással bántál a gyerekeimmel, én pedig hálás voltam minden segítségért. Aztán elmentél, és egyáltalán nem bánom, hogy nem láttad azt, ami röviddel utána következett.

Most már tudom, hogy megszakadt volna értem a szíved. A történések azonban arra sarkalltak, hogy az egész addigi életemet és gondolataimat kiforgassam a négy sarkából. Megismertem magam és ezzel együtt megértettelek téged is. Olyan dolgokat láttam meg, amiket előtte nem vettem észre, és megértettem azt, amit addig nem érthettem. És elkezdtem emlékezni is.

Ha most újra megehetnék veled egy joghurtot, akkor közben azt is elmesélném, milyen jól éreztem magam veletek a Balatonon. Sokszor dolgozni mentetek, de két unokát is felapkoltatok és útközben még énekeket is tanítottatok, és ezt sosem fogom elfelejteni.

Elmondanám azt is, hogy nem haragszom már azokért a mondatokért, tudom és értem, hogy miért hangzottak el. Te sem tehetsz róla, hogy kimondtad őket, és én sem tehettem arról, ahogy akkor láttalak.

Bocsánatot is kérnék minden olyan mondatért, amivel kicsit is bántottalak, és bocsánatot kérnék azért is, amit sokszor gondoltam rólad. Te pedig könnyes szemmel mondanád, hogy: "nem baj, kislányom" és kivennéd a nápolyidat a kórházi éjjeli szekrény fiókjából, hogy vigyem haza a kicsiknek.

Sok fényképet nézegettem az utóbbi időben rólunk. Volt köztük olyan is, ami akkor készült, amikor emlékeim szerint kicsit sem szerettelek. Mégis egy ilyen lett a kedvencem, mert látom a szemedben, hogy te az egyik mindenedet tartod a karodban: engem. Kitettem a vitrinbe. Azóta minden nap ránézek, és hálát adok, hogy bár a halálod után, de megtanultalak igazán szeretni.

Orosz Angéla

Nyitókép: Shutterstock