Anyám arra tanított meg, hogyan legyek szolga...
Most képzeld el azt a derűs napot, amikor kávéval a kezedben, magányosan nézel ki az ablakon, a párkapcsolatodon és a múlton merengsz és rájössz: szolgalelkű vagy. Ezen a gondolatmeneten továbbhaladva felgöngyölíted az elmúlt harminc évedet és ráébredsz, hogy világ életedben az voltál - és mikor eljutsz a gombolyag forrásához, az anyádat látod meg.
Ez nem olyan dolog, amire pontosan emlékszik az ember, mikor kezdődött. Anyám az a nő volt, aki szolgált, de undorral. Utálattal a szívében végezte a házimunkát. Takarításban jeles volt, csak úgy ragyogott utána a konyha, és akár a vécédeszkáról is ehettem volna, olyan tiszta volt. De látszott rajta: gyűlöli csinálni. Ahogy a főzést is.
A mosást, a vasalást is precízen végezte, de mégis, sugárzott belőle a méreg. Gyűlölt háziasszony lenni. Azt hiszem, volt idő, mikor feleség is rühellt lenni. Talán még anya is, mert ő kalandra, szabadságra született nő volt. Szeretett minket, csak éppenséggel sokszor útjában álltunk annak, hogy úgy éljen, ahogy akar.
Talán az életmódok közötti mélységes boldogtalanság és összeférhetetlenség eredményezte a válást, ami után teljesen megkattant, és olyan lett, mint a gonosz mostoha a Hófehérkéből. Onnantól kezdve igyekezett megszabadulni a kötelezettségeitől. Nem volt már feleség, háziasszony, sem pedig anya. Szolgát varázsolt belőlem és a testvéreimből, hogy neki minél kevesebb dolga legyen. Ha a régi életét már nem is kaphatta vissza, de legalább ne nyomja a vállát további felelősség súlya.
Azt hiszem, még önmagával is összetűzésbe keveredett. Talán mert azt gondolta, ha valódi feleség és anya lett volna, nem kergeti el a férjét. Ha nem csak egy fuldokló lett volna, akit fojtogat a szerepe, amit nem is rászabtak. Úgy érezte, hiába szolgált sok-sok éven át, mégis elhagyták, akkor most szolgálja valaki őt is!
Mivel nem fogott másik fickót, jobb híján a gyerekeiből faragott szolgát, és közben megkezdte a sok éven át tartó lelki terror gyakorlását. Apánk pocskondiázása volt a kedvenc tevékenysége, azután mi következtünk, és minden eszközt bevetett annak érdekében, hogy rettegésben, félelemben tartson minket.
Mit sikerült mindebből tudattalanul megtanulnom? Azt, hogy szolgálnom kell.
Néma csendben, zokszó nélkül. Ha nem teszem, nem fognak szeretni, elhagynak, összetörnek. De ha teszem a dolgomat, akkor nem kapok büntetést, nem kiabálnak velem, és nem fenyegetnek meg. Csak tegyem, amit parancsolnak. Ne kérdezzek, ne formáljak véleményt, csak vakon engedelmeskedjek.
A jó gyereket nem dobja ki az anyja az utcára, nem próbálja eltaposni, nem alázza meg folyamatosan. A jó feleséget nem hagyja el a férje, és nem kell élete végéig magányra ítélve élnie - hiszen akit egyszer elhagy egy férj, az utána már soha, senkinek sem kell.
Ezeket raktároztam el az elmémben, és hosszú éveken át úgy éltem, hogy ez a tudatalatti program futott bennem, amit anyám kódolt belém. Nem tettem egyebet, csak szolgáltam az anyámat, és miután elköltöztem tőle, a kapcsolataimban is folytattam a "munkát", ergo hagytam, hogy a pasik kihasználjanak. A testemet és a lelkemet egyaránt.
Nem egyszer korlátozták a szabadságomat, mások szabályai szerint kellett élni, ami persze szomorú, de utólag visszagondolva, én hagytam magamat kihasználni. Én engedtem, hogy lábtörlőként bánjanak velem, és szétrabolják a lelkem ajándékait, és mindezt azért engedtem meg, mert féltem. Féltem a kudarctól, a magánytól, a kegyetlen bánásmódtól. Azt hittem, ők kínoznak engem, de valójában én adtam rá nekik engedélyt.
Ott álltam a derengő napsütésben egy bögre kávéval a kezemben, és egyre csak sírtam, mert rájöttem, a szolgálatom nem ért még véget. Fájt a felismerés, miszerint mindig is az voltam, és az is, hogy ki tett azzá. De, ami igazán sokkolt, az a rémület, mert nem tudom, van-e kiút ebből.
Nyitókép: Shutterstock