Év elején még könnyedén fogadtam meg, hogy kevesebbet fogom nyomkodni a telefonomat, azóta viszont be kell látnom, hogy súlyosabb a baj, mint gondoltam. Telefonfüggő vagyok.
Alapvetően nem vagyok egy nagy social média felhasználó, olyan értelemben, hogy nem töltök fel naponta tökéletesebbnél tökéletesebb fotókat az amúgy nem tökéletes életemről, és nem sztorizom szét az Instagram-profilomat a hétvégén. Viszont őszintén bevallom, hogy hatalmas kukkoló vagyok, aki kíváncsi mások életére, arra, hogy ki, hogyan próbálja vázolni és kiszínezni az életét a közösségi médiában.
Egyrészt ez szakmai ártalom, másrészt ez a fajta kíváncsiság már a social média megjelenése előtt is jellemző volt rám, csak akkor nem a telefonom nyomkodva figyeltem mások életét, viselkedését, hanem a metróra várva, a buszon ülve vagy éppen az utcán sétálva. Utóbbi azonban nem okozott függőséget, előbbi viszont annál inkább.
Hogy mit is jelent ez a gyakorlatban?
Reggel a telefonommal kelek, este a telefonommal fekszem, és napközben, amint lesz egy kis időm, egyből a telefonomhoz nyúlok. (Persze ezek plusz alkalmak azok mellett, amikor ténylegesen szükségem van a telefonomra, munka vagy más egyéb elintéznivaló miatt.) Ez rengeteg időmet elveszi, pláne, hogy amikor csak böngészek, tulajdonképpen semmi hasznosat nem csinálok.
Korábban azt gondoltam, hogy a Facebook és az Instagram pörgetése kis mértékben hasznos, mert segít kicsit kiengedni a gőzt, amikor szükség van rá, de mostanra rájöttem, hogy valójában szépen lassan megsemmisíti az agysejtjeimet.
Ám ennek tudatában is ugyanúgy nyomkodom tovább az okos kütyümet, annak ellenére, hogy tornyosulnak a fejem fölött a feladatok és az az érzés, hogy mekkora hülye vagyok, hogy mások sz*rságaival foglalkozom, ahelyett, hogy értelmes dolgokkal tölteném a szabadidőmet.
Vannak könyveim, a nappaliban sorakoznak arra várva, hogy elolvassam őket. Minden nap ott van a fejemben, hogy igen, ma a nyomkodás helyett legalább egy fél órát olvasással töltök. Aztán eltelik a nap és a könyv a közelembe se került. Pedig többször is eszembe jutott, de helyette eddig mindig a közösségi médiát választottam. Nagyon érdekes helyzet, ugyanis tudom, hogy nincs rám jó hatással, sőt egyre gyakrabban fizikális tüneteket is tapasztalok magamon: többször megfigyeltem, hogy egy idő után szédülök a sok lefelé szegett fejtartás miatt, illetve égnek a szemeim, de ennek ellenére sem veszem kezembe az irányítást és teszem le a telefont.
Hogy miért?
Igen, néha azt érzem, hogy lemaradok valamiről. Azt érzem, hogy tudnom kell, hogy kivel, mi történik, muszáj megnéznem, hogy történt-e valami érdekes, töltöttek-e fel egy újabb videót, egy podcastot, valamit, bármit. Ez leírva még nagyobb baromságnak hangzik, pedig sajnos igaz. A telefonom rabja lettem, ami egy nagyon veszélyes függőség, és amitől szabadulni akarok.
Meghoztam a döntést: ez nem mehet így tovább. Egy életem van, és az idő baromi gyorsan telik, így nem pazarolhatom felesleges dolgokra. Sajnos az offline üzemmód a munkám miatt nem jöhet szóba, viszont a túlzott kukkolásnak véget vetek.
Miközben utálom, hogy sok ember hasonlítgatja magát másokhoz, és más életével törődik, én pont ezzel vesztegetem az időmet, teljesen feleslegesen. Bár most korlátozottak a kikapcsolódási lehetőségek, mégis rengeteg módja van annak, hogy valóban pihenjek és feltöltődjek. Elsőként azzal kezdem, hogy leteszem a telefonomat és végre kinyitom azt a könyvet, amit már hónapok óta kerülgetek.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
