Elvette a szendvicsemet, lopta a tollaimat és turkált a táskámban az osztálytársam

A minap hallottam egy sztorit, miszerint egy mindössze hatodikos fiú szinte terrorban tartja az osztálytársait: lop tőlük és ha nem adják szép szóval, elveszi erőszakkal, legyen bármi is az, amire szemet vetett. Nem tudják megfékezni sem a szülei, sem a tanárai, és már ez a sokadik iskola, ahova az évek során került.

Rá kellett kérdezzek, kicsoda ez a gyerek, mert ahogy mesélték a sztorit a rémtetteitől, szinte láttam a szemem előtt az én egykori, általános iskolás osztálytársamat. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy másfél évtizede jártam felső tagozatba, így az én "terroristám" már régen nem ülhet az iskolapadban, de annyira kísértetiesen hasonló volt minden módszer, hogy rég elfeledettnek hitt emlékek törtek a felszínre.

Amikor én koptattam az iskolapadot, még nem volt ott mindenki zsebében az okostelefon és mobil is csak a gazdagabb szülők gyerekeinek jutott, ők nyilván fel is vágtak azzal, hogy kamerázni, zenét hallgatni, sőt fájlokat küldeni is tudnak a készülékkel. Lenne, aki azt mondaná, hogy mennyivel jobb világ volt régen, hogy akkor még a gyerekek is tudták, hol a helyük, hogyan kell viselkedni és tisztelték a felnőtteket...

Lóf*szt! Habár én megúsztam, és egyszer sem vertek meg az iskolaudvaron, nem bántottak vagy csúfoltak, nem egy iskola- vagy osztálytársam volt nálam szerencsétlenebb. Szemtanúja voltam hajtépésig feszülő vitának, csúfolódásoknak, tanárokkal való kiabálásnak, sőt annak is, hogy valaki a társa combjába szúrta a rotringceruzáját... Nekem nem jutott ki ilyesfajta testi erőszakból, ellenben másfajta terrort el kellett viselnem kisgyerekként.

Forrás: Shutterstock

Az egyik osztálytársunk ugyanis rettegésben tartotta a közösséget. A legrosszabb nem is az volt, amit csinált, mert többnyire csak bosszúságot okozott, sokkal ijesztőbb volt a kiszámíthatatlan viselkedése, hogy nem tudtuk, kit és mikor fog "betámadni". Lehet, hogy reggel még jó volt a kedve, sőt szórakoztatott minket, de mire visszajöttünk a szünetről, már kilopta a táskámból a tízórait vagy a kedvenc tollamat pörgette a kezében.

Felnőttként sokkal okosabb az ember, és nem érti, miért nem szólt az osztályfőnöknek, miért nem állt ellen vagy mesélte el otthon, mi történt a suliban. Gyerekként van valamiféle gát az emberben, egy láthatatlan csomó a nyelve hegyén, ami miatt nem szól a felnőtteknek, hanem próbál túlélni. Én se szóltam senkinek sem, csak a haverjaimnak, de vagy röhögtek rajtam, vagy ők maguk is ugyanolyan áldozatok voltak, mint én.

Nem mondanám, hogy mély nyomot hagytak bennem az eltűnő szendvicsek vagy tollak, ám jobban végiggondolva, emiatt lehet, hogy a táskámat mindenhova magammal viszem. Folyamatosan ellenőrzöm, hogy be van-e húzva a cipzár, és ami igazán értékes, azt magamnál tartom. Hogy féltem a munkaasztalomat, a cuccaimat és nem szívesen osztozom. Annyiszor kellett elszenvednem, hogy kérdés nélkül vettek ki valamit a táskámból, hogy ilyen formában hoztam magammal ezt a traumát a gyerekkoromból.

Nem mintha rossz lenne az elővigyázatosság, csak furcsa következménye ez a múltbéli történéseknek. Az ominózus osztálytársról azóta nem hallottam, hogy befejeztük az általános iskolát, és már nem is emlékszem a vezetéknevére, pedig megkeresném és szívesen megnézném, ki lett belőle...

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek