Valaha én is igazi szépség voltam – ma már csak a méltóságomat őrzöm

Nagyot sóhajtok, s bár tisztában vagyok azzal, hogy az idő elszállt felettem, nem szomorkodom. A szemem és a szám körüli mosolyráncok arról árulkodnak, hogy éltem és hogy sokat mosolyogtam. Az ősz hajam a gyermekeimmel átvirrasztott éjszakák mementói és az aggodalomé, amikor a férjemet vakbélgyulladással műtötték. Meg persze a temetésé... Akkor váltam igazán ezüsthajúvá, amikor Imrém elment. Hány éve is annak már? Erősen gondolkodnom kell, hogy eszembe jusson, mikor is történt az...

Miközben ezen elmélkedem a hajamat kontyba fogom a tarkómon. A kezem is foltos, ráncos, nehéz elhinni, hogy hozzám tartozik, pedig már évek óta ilyen. A kombinémra térdig érő szoknyát húzok és egy virágos blúzt. A lábamra lapos talpú cipő kerül. Már lehajolni sem nagyon tudok, kell a cipőkanál.

Főleg, ha a lányaimhoz megyek és az unokákhoz. Lássák, hogy a nagymamájuk még öregen is ápolt. Megigazítom a blúzomat a derekamnál és még egy hajtűt szúrok a kontyomba.

Imrém hogy imádta a hajamat... - nosztalgiázom. - A fekete, sűrű hajkoronámat. Miatta nem vágattam le a lányok születése után, pedig akkor a rövid, dauerolt haj volt a divat. Szerettem volna én is olyat, de Imre szinte könyörgött, hogy ne vágassam le. Így maradt az ébenszín hajzuhatag. Azt mondta, ha levágatom, akkor is gyönyörű leszek a szemében, de jobban szeretné, ha hagynám a tincseimet úgy, ahogyan már húsz éve megszokta.

Holott valaha tényleg igazi szépség voltam. Azt hiszem, már elismerhetem, így a hetvenedik életévem környékén - ez már nem hiúság. A faluban sokan udvaroltak nekem, de én csak Imrére vágytam. Ahogyan ő is rám... De boldogok voltunk, amikor összeházasodtunk. És fiatalok.

A szépség múlandó, de a méltóságomat még őrzöm

Lesétálok az első emeleti lakásból és a buszmegállóhoz sietek. Felszállok rá és leülök egy négy férőhelyes ülésre.

Nézem a több réteg festéket, amely alatt szinte teljesen eltűnnek a saját vonásai. Pedig semmi bajom a sminkkel, én is sokáig használtam Mystic rúzst, aztán leszoktam róla, amikor ráébredtem, hogy a szám körüli ráncokba felfut a festék. Mondjuk az én időmben nagyjából egy púder és egy rúzs jelentette a sminket. Ma meg már... A legidősebb unokám bőröndnyi kozmetikumot hurcol magával a hatalmas válltáskájában. Pedig csak tizenhét éves. Érdekesek a mai fiatalok. Nincsenek magukkal kibékülve.

Az egyik lányom például utálta a mellét, ezért megcsináltatta... El sem tudom képzelni, milyen lehet úgy élni, hogy két „labda" dudorodik a bőre alatt. Persze az ő teste, az ő élete. Tudom, hogy manapság sok mindent fel lehet javítani az embereken.

Én is mehetnék arckezelésre, meg olvastam, hogy van olyan injekció, amit ha beadnak, akkor kisimulnak a ráncok. Valami boksz a neve... Vajon ha elmennék egy ilyenre, akkor már nem tűnnék hetvennek, csak hatvanötnek? És hova lennének a ráncaim? Áh, bolondság! Kit akarnék becsapni? Magamat? A lányaimat? Az unokákat? Jó vagyok én már így nekik. Mit kezdenének egy sima arcú nagymamával? Marad inkább minden reggel a szappanos, hideg vizes arcmosás. Jó volt az eddig is! A fiatalságom elmúlt, ahogy a klasszikus szépségem is. Ez az élet rendje, nem küzdök ellene - méltósággal öregedni is tudni kell!

Marica néni történetét Szeitl Mónika jegyezte le

Nyitókép: Shutterstock