Férfivélemény: Kapcsolatgyilkos elvárásokkal nyomasztjuk egymást

Arra, hogy az életminőség növekedésével együtt jár (és növekszik) a párkapcsolati válság veszélye és lehetősége. Az ősidőkben tizenévesen szülők, huszonévesen nagyszülők, harmincéves koruk derekán pedig már jó eséllyel halottak voltak az emberek. Az örök kérdésre - hogy akkor az emberi faj most monogám, avagy sem? - talán pont itt rejlik a válasz. Mert azokban az időkben, mire egy család felnevelte a gyerekeit, már véget is ért az élet, és idejük sem volt megélni mindazt a lelki nyomorúságot, ami a modern embert sújtja.

Elvárások a másikkal szemben, vagy a szülők, a család, a társadalom részéről. "Mikor lesz az esküvő?" - hangzik el minduntalan a kérdés, ha valaki összefut egy fiatal szerelmespárral. Vajon már a kérdés is elvárás, vagy csupán belénk nevelt gesztus? Gesztus egy olyan világból, amely helyettünk is tudni véli, mit kellene tennünk...

Nagy nyomás ez a párokon, de annál is nagyobb, amikor az esküvőn az arcukba kapják a következőt: "Mikor jön a baba?" Ilyenkor csaknem mindenkinek arcára fagy a mosoly, de azért megpróbálunk jó pofát vágni a dologhoz. Vagy egyszerűen elengedjük a fülünk mellett a kérdést, és igyekszünk úgy tenni, mintha el sem hangzott volna.

Ám az elvárás, mint valami rusnya bogár, a fülünkbe ült, befészkelte magát, és berágja magát egészen az agyunkig. Eszében sincs távozni onnan. Ezek jelentik az első szögeket a kapcsolat koporsójába, és még csak nem is mi magunk vertük bele őket. Sőt, észre se vettük. Még csak nem is áll rossz szándék mögötte. Azért kérdik, mert ők is így "tanulták".

"Mi még fiatalok vagyunk. Nálunk másképp lesz. Majd mi megmutatjuk!" - mondjuk eltökélten. Hiszen a mi generációnknak megadatott, hogy okuljon a korábbi hibákból. Elvégre itt van nekünk az internet. Ma már semmi sem tabu. Nyíltan beszélhetünk róla. Ám az évek múlnak, és lassan megváltozunk. Mi magunk is igényeket támasztunk a társunk felé, és ezzel lejtőre helyezzük a kapcsolatot.

Pedig úgy hittük, mi mindent megtettünk, és erőnkön felül igyekeztünk eleget tenni párunk ki nem mondott kívánságainak. Csak valahol valami félresiklott. Miközben igyekeztünk megfelelni a világnak, elfeledkeztünk arról, aki a leginkább számított. Számított ránk, és számított nekünk.

Talán azt adjuk, amire mi magunk vágyunk, és a másik vágyait kapjuk vissza - csak azért, mert már nem rezgünk ugyanazon a hullámhosszon. Internetes mémek százai foglalkoznak például a kérdéssel, hogy vajon mit akar a nő. (A személyes kedvencem így szól: "Volt egyszer egy férfi, aki rájött, hogy mit akar a nő. Aztán a nő meggondolta magát.") Pedig olyan egyszerű. A nő több figyelemre, kedvességre vágyik: "Csak azt akarom, hogy olyannak láss, amilyennek az elején. Mi változott?"

Na és a férfi? Ő elismerésre vágyik, hogy érezze, még férfi, és - valljuk be - szexre. Sok-sok szexre. "Alig van köztünk valami. Pedig ugyanaz az ember vagyok, akihez feleségül mentél. Ha már nem kellek, csakis benned lehet a hiba." Be kell látnunk, mindannyian hibásak vagyunk. Mert figyelmen kívül hagyjuk az ómeneket.

Vagy, bár meglátjuk őket, de nincs elég erőnk foglalkozni velük. Mert fásultak vagyunk, és a dolgok maguktól is bekövetkeznek. Úgysem tehetünk ellenük semmit, így aztán meg sem próbáljuk. Mert az komoly munkával jár. És - ugye - mindig van egy könnyebb út...

Nyitókép: Shutterstock