A férjem a szabadidejében másoknak vetkőzik!

Ádámmal még tiniként ismerkedtünk össze, méghozzá a Műegyetemen. Én a stressztől magamba roskadva ültem a hideg kőlépcsőn, a zöld kovácsoltvas korláthoz húzódva, és minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy ne hányjam el magam. Sosem bírtam a vizsgahelyzeteket, ez pedig akkor egy nagyon fontos állomás volt. Ha nem sikerül a rajzalkalmassági, hiába van meg a pontszám, nem vesznek fel az építész szakra. A gyomrom fel le járt, szédültem, nem festhettem túl jól és elsőre fel se fogtam, amikor Ádám leült mellém.

Akkor még nem tudtam a nevét. Mintha víz alól hallottam volna a hangját, értelmetlen mormogás kúszott csak el a fülemig, és mikor ráemeltem a tekintetemet, akkor sem sikerült megfejteni, mit is akar mondani. A fejével biccentett, a szeme is lefelé mutatott, a kezében tartott Snickersre, amit próbált odaadni nekem. Gépiesen elvettem, ő mosolygott, majd mikor látta, hogy menthetetlen vagyok, visszavette, kibontotta, a papírját szépen visszahajtotta, majd úgy tette ismét a tenyerembe.

Nem tudom, hogy a csoki, a cukorsokk vagy a kedvesség, esetleg ezek együtt, de segítettek, újra éles volt minden érzékszervem és pont jókor tértem vissza a valóságba, mert nyílt a rajzterem magas ajtaja. A nyílásban megjelent egy vajsárga, szén- és grafitporos köpenyt viselő, alacsony, őszes hajú férfi, majd a kezében tartott mappából felolvasta a neveket.

– Tímár... – hallottam a nevemet, felálltam, felkaptam a táskámat, ahogy mellettem a megmentőm is. Belenézett a szemembe, majd mosolygott és mielőtt léphettem volna, elindult az ajtó felé, a pillanatot pedig a férfi baritonja törte ketté.

– Tímár Dorottya! – Nem értettem, kétszer mondta a nevemet, de akkor a srác miért ment be?

Bizonytalan léptekkel betámolyogtam a nagy terembe és szinte összenyomtak a méretei, a hatalmas belmagasság. A talpam alatt recsegett a vastag, sok diák által már fényesre koptatott padló. Az osztott ablaktáblák egészen a plafonig nyújtózkodtak, előttük pedig három szinten elrendezve, lépcsőzetesen álltak a rajzbakok. Megmentőm ott ült, a legtetején, feje köré glóriát font a beszűrődő kora délutáni napfény és láttam, ahogy integet és a mellette lévő helyre mutogat.

– Látom nagyon izgulsz. Kérsz még egy csokit?

– Ne... nem, köszönöm – szedtem össze magam. – Csak nem értem, miért mondták kétszer a nevemet, hát látta, hogy felálltam.

– Kétszer? Én csak egyszer hallottam.

– Kétszer mondta, hogy Tímár. – Ám, még be se fejezhettem, megmentőm hangosan felkacagott, a szemét becsukta, a fejét hátraszegte, és olyan jóízűen nevetett, ahogy csak a tiszta szívű emberek tudnak.

– Vicceset mondtam? – kérdeztem kissé ingerülten, mert úgy éreztem, hülyének néz.

– Én is... Én is Tímár vagyok. Tímár Ádám – mondta, és kezével a könnyeit törölgette.

A megismerkedésünknek már több mint tíz éve. Az egyetemen segítettük egymást, sőt, hamar közös albérletbe költöztünk, a diploma megszerzése után pedig egyenes volt az út a közös életünk felé, és persze ahhoz, hogy Tímár Dorottyából Tímárné Dorottya legyek... Ne nevessetek, megtehettem volna, hogy nem váltok, és meghagyom úgy, ahogy volt, magyarázkodni se kellett volna, de valahogy szükségem volt erre, hogy így is azt érezzem, összetartozunk.

Mint minden kapcsolatban, a miénkben is voltak hullámvölgyek és hullámhegyek, előbbieket elsősorban a saját családomnak köszönhettük, akik nem akarták elfogadni Ádámot, míg az ő szülei és a bátyja úgy kezeltek az első naptól fogva, mintha vérbeli Tímár lennék. Nos, ezt a poént annyiszor hallottam, hogyha mindig félreraktam volna egy százast, most milliomos lennék. Ádámmal megvoltunk, próbálkoztunk a gyermekáldással, de nem jött össze, sajnos volt két vetélésem, de nem adjuk fel. Szép életünk van... vagyis azt gondoltam, hogy szép, amiből nem hiányzik semmi.

Ádám nem panaszkodott, rendszeresen voltunk együtt, igen, úgy..., ezért is ért hidegzuhanyként, amikor Dani, az egyik legjobb barátunk a napokban küldött egy fotót Messengeren. Ádám volt a képen, meztelenül, ahogy egy faborítású bárpult tetején, flitteres alsóban, a karját a feje fölött összefonva mozgatta a csípőjét, olajjal bekent bőrén pedig csillog a fehér neonfény. Lefagytam, nem akartam elhinni, amit látok, és számon is kértem Danit, miféle tréfát űz velem, nincs is még április elseje, ne hülyéskedjen.

Nem tréfa volt. A képen, és az utána érkező többi fotón is Ádám volt, ahogy a pulton, majd az asztalokon, sőt a székeken tomboló, kezükben pezsgőspoharat szorongató hölgyek előtt rázza, simogatja magát. Az ötödik után bezártam a galériát, nem bírtam nézni. Felismertem a helyet, a bárpultot, ez Ádám bátyjának éttermében van, lent Baján, ott, ahová Ádám havonta egyszer-kétszer elmegy kisegíteni. Eddig azt hittem, csak simán pultozik, ki- és felszolgál, közben a családját is meglátogatja, én pedig kapok ilyenkor egy-egy szabadnapot, amikor a magam ritmusában létezhetek.

Eldöntöttem, hogy szembesítem Ádámot a képekkel. A konyhában ültem, amikor hallottam, hogy zörög a kulcs a zárban. Benyitott, és hangosan köszöntött, amikor pedig meglátott az asztalnál, azonnal eltűnt az arcáról a mosoly. Be se csukva az ajtót letérdelt mellém, próbálta megfogni a kezemet, amit szorosan az ölemben, a combom között szorítottam, benne a mobilommal. Kérlelt, hogy mondjam el, mi a baj, mert nagyon megijesztem. Szinte rá sem emeltem a tekintetemet, kivettem a telefont, kinyitottam a képeket és az arca elé tartottam.

Elvette, végiglapozta a fotókat, majd leroskadt a konyhakőre, hátát nekitámasztotta a bútornak, fejét pedig a mellkasára hajtotta, próbált előlem a felhúzott térdei közé, a biztos menedékbe bújni. A halk zokogása eloszlatta minden dühömet, mellékuporodtam, átkaroltam és ringattam, mint egy bánatos kisgyermeket. Hagytam, hadd múljon el magától, hadd apadjanak el a könnyei, és kezdje ő, mert nem erre a reakcióra számítottam, és biztos voltam abban, hogy ezek után nyomós oka van annak, hogy mindez megtörtént.

– Sajnálom, Dó, úgy sajnálom – kezdte szipogva és a könnyeit törölgetve, úgy, mint egykoron a rajzteremben, csak most ezek nem vidám cseppek voltak. – Egy ideje már nincs munka a cégben, mindenkit visszafokoztak részmunkaidőre. Vagy ez, vagy mehettünk Isten hírével. Megkerestem a bátyámat, hogy van-e nála valami meló az étteremben és azt mondta, hogy pultozni bármikor mehetek, de ha bevállalom, van, ami jobban is fizet a felszolgálásnál...

Köpni-nyelni nem tudtam.

– Miért nem szóltál róla? Mi mindent megbeszélünk!

– Emlékszel a második vetélésedre? - Folytatnia sem kellett, pontosan emlékeztem rá. A pandémia közepén voltunk, amikor pozitív lett a teszt, és nem covidra, hanem babára, de amilyen gyorsan jött, olyan hamar véget is ért az álom. Az orvos szerint okozhatta az oltás, a vírus, de egyikre sincs bizonyíték, és én akkor táppénzre mentem, egész nap itthon voltam, szótlanul, csak meredtem magam elé és süllyedtem egyre lejjebb a depresszióba.

– Oh Ádám! – megöleltem és már nekem is folytak a könnyeim.

Nyitókép: Shutterstock