Nem éreztem veszélyt, így azt válaszoltam: "Felveszem a nevét a sajátom mellé." Csakhogy ezzel kiengedtem a szellemet a palackból. A barátnőm, Nóra lelkesen ecsetelni kezdte: "Ma már olyan világot élünk, ahol nem muszáj felvenni a férfi nevét. Különben is, miért nem ő veszi fel a tiédet? Miért mindig a nőnek kell alkalmazkodnia a pasihoz?"
Jusson eszembe az is - folytatta -, hogy így kevesebb lesz a papírmunka, nem kell kicseréltetnem az irataimat. Közbeszúrtam, mi van akkor, ha én mégis ezt szeretném, mire úgy nézett rám, mint egy nagyon sötét lélekre, akinek fényt kell gyújtani az elméjében.
Azzal érvelt: miért kellene közhírré tennem a világ számára, hogy elkeltem? Szerinte ma már hülyén hangzik a "né", olyan öregasszonyos. Végezetül, ha el kellene válni - tetszik, vagy sem, erre is gondolni kell! -, akkor ismét kevesebb lesz a papírmunka. Remek, bennem fel sem merült a válás gondolata - valahogy a házasságomról nem ilyen gyakorlatiasan gondolkodom...
Meg sem hallotta az érveimet, pedig elmondtam: szerintem ez egy szép hagyomány. Ráadásul én egyáltalán nem érzem úgy, hogy a házasságkötésünk napján birtokbaadási szerződést írnék alá, miszerint testemet-lelkemet átruházom a férjemre. Még akkor sem, ha régen így volt.
Nóri szerint viszont: "Minden pasi egyforma. Idővel azt fogja hinni, hogy az övé vagy, hiszen még a nevét is felvetted, ami olyan, mint egy billog. Vissza fog élni a helyzettel."
Nevetségesnek találtam, hogy szinte már úgy beszélünk rólam, mint egy szarvasmarháról. Sehogy sem tudom ugyanis elképzelni, ahogy Tomi egy szép napon a mutatóujját rázva azt harsogja: "Te az én feleségem vagy, a teremburáját!" Ha pedig kiderülne, hogy mégis ilyen ember, ehhez semmi szüksége nem lenne arra, hogy felvegyem a nevét - elég lenne a gyűrűre mutogatnia meg a papírt lóbálni, hogy hivatalosan az "asszonya" lettem.
Nóra végül jobb híján azzal jött: túl hosszú lesz a nevem, és halálosan fárasztó lesz folyton leírkálni, főleg, ha több papírt kell egymás után aláírnom. "Sebaj - válaszoltam -, ez édes teher lesz nekem!" Rövidesen bekapcsolódott a beszélgetésbe közös barátnőnk, Rita is: "Vedd fel a nevét!" Szerinte ugyanis ez a természetes, és igenis jó dolog a világ tudtára adni, hogy "elkeltünk".
Egyrészt, mert jó érzés, másrészt így kevesebb az esélye annak, hogy bepróbálkoznak a pasik. Neki csak annyi kérdése volt a témával kapcsolatban, hogy kötőjellel vagy anélkül szeretném majd írni a nevemet.
Én már nagyon untam a témát, Nóra és Rita viszont jól összevesztek. Végül finoman utaltak rá, hogy ha az egyik verzió mellett döntök, akkor Nóra, ha a másik mellett, akkor Rita fog rám megharagudni. Nem mintha sok közük lenne a dologhoz, elvégre egyikük sem a férjem...
Mikor aztán a családomban is lejátszódott ugyanez a sztori, azt hittem, agyvérzést kapok. A családtagok két táborra szakadtak, és hatalmas vita alakult ki arról, miért vegyük, illetve ne vegyük fel a férj nevét.
Én viszont azt gondolom, hogy erről nekem kell döntenem. Az én életem, az én férjem - én pedig felveszem a nevét, még akkor is, ha néhányan olyan tekintettel néznek rám érte, mintha halálsugár áradna a szemükből. Szeretem a családnevemet, viszont a páromat is szeretem annyira, hogy megtiszteljem azzal: büszkén vállalom, hogy hozzá tartozom. Mit nem lehet ezen érteni?!
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.