Segítség! Képtelen vagyok elviselni a változásokat

Kicsi koromban gyűlöltem, amikor a nyarat az ősz követte, amikor a vasárnapot a hétfő és amikor haza kellett menni a nyári vakációból. Gyűlöltem, ha a megszokott dolgok felborultak és új helyzetekben kellett újra megtalálnom magamat. Azt gondoltam, ezt majd kinövöm, mire érett felnőtt lesz belőlem, hát jelentem, a helyzet csak egyre rosszabb és rosszabb.

Olyan érdekes az ember, miközben szeretjük, ha folyamatosan fejlődünk és fejlődik az életünk, az ezzel járó változásokat nagyon nehezen viseljük. Legalábbis jómagam biztosan. Mindig is olyan gyerek voltam, aki imádott otthon lenni, a jól megszokott, biztonságos közegében, ahol minden olyan kiszámítható és magától értetődő. Amint el kellett hagynom ezt a buborékot, feszélyezetten éreztem magam. Az más kérdés, hogy a legtöbb esetben végül pozitív élményeket hozott még a legapróbb változás is az életemben, mégis nehezen éltem meg az új, az ismeretlen beengedését az életterembe. Imádtam a nyarakat, de szó szerint gyomorgörcs fogott el, mikor augusztus végén már csak néhány nap választott el az iskolától, a szabadság, a napsütés elengedésétől. Gyomorgörcs fogott el minden vasárnap, amikor tudtam, holnap újra jönnek a monoton, stresszes mindennapok. Jó persze, most mondhatod, hogy minden gyerek ezt érzi ennyi idősen, na, de felnőttként ezt nem lenne már ideje kinőni?!

Az egyik hatalmas változás az életemben az volt – ami a mai napig óriási hatással van rám - amikor vidéki lányként felköltöztem Budapestre. Hónapok, sőt, évek kellettek, mire megszoktam, hogy mostantól már ez van, ez az én (új) életem. Elszakadtam a szülői háztól, most már a magam ura vagyok. De várjál, nem volt ám ez ilyen könnyű. Az elmúlt 15 évben minden vasárnap, mikor utazunk vissza, immáron a saját kis családommal, könnyek gyűlnek a szemembe, de az élet furcsa fintora, hogy akkor is, amikor hazaindulunk. Hogy miért? Hát, mert megint változás van. Menni kell, el kell hagyni a kis biztonságos buborékomat.

Forrás: Shutterstock

De akkor is ezt érzem, ha éppen be van zárva az a bolt, ahova évek óta járok, ha nem az a gyógyszertáros köszönt, mikor a patikába lépek, ha nem olyan ízű a kávé, mint amihez hozzászoktam. Képtelen vagyok feldolgozni, ha valaki egyik nap még kedves, másnap már nem mosolyog, ha egyik nap még süt a nap, de másnap már borús és szakad az eső. Utálom, ha valami kiszámíthatatlan. Így mégis hogy lehet talpon maradni ebben az egyébként is folyamatosan változó és bizonytalan világban?

Legyen szó utazásról, költözésről, munkahelyváltásról, szakításról, vagy csak egy szimpla hétköznapi helyzetről, ami minimális változást hoz az életembe, én azt igazi traumának élem meg. Naívan azt gondoltam, minél több a változás, annál alkalmazkodóbb leszek, hiszen nincs ebben semmi újdonság, annyiszor átéltem már... A frászt. Hiába nyugtatom magam a közhelyes mondatokkal, hogy minden úgy jó, ahogy van, a változás jó dolog, mindig valami jót hoz az életbe bla bla bla... sok hülye bullshit, amit egy olyan ember talált ki, aki egy mediterrán szigeten tengeti a mindennapjait, ahol folyamatosan süt a nap, nem késik a villamos, nem történik egy nap alatt 3456 ezer dolog, ami felborítja azt a nyugalmat, ami a nap 24 órájában körülveszi.

Mi a megoldás?

A legutóbb, mikor az egyik ismerősömnek panaszoltam, hogy mennyire kivagyok azon, hogy folyton változnak az árak, bizonytalan, hogy két év múlva, még az aktuális munkahelyemen vagy a jelenlegi otthonomban leszek-e, és mindeközben ennyi év után is kiborítanak a hétfők, a vasárnapok, a telek és a temérdek változás, ami még vár rám. A legnagyobb higgadtsággal azt mondta: Drágám, csak az marad talpon, aki megtanul sodródni az árral és alkalmazkodik minden olyan változáshoz, amivel szembetalálkozik. Jó, jó, persze... tegye fel a kezét, akinek ez sikerül is?!

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek