Eszem ágában sincsen hazavinni minden kóbor lovagot

Sosem volt kimondott szabályom arra, hogy mikor mutattam be valakit otthon, egyszerűen éreztem, érdemes-e vagy sem. Így aztán nem is jelentem meg minden családi rendezvényen másvalaki oldalán, amíg nem volt komoly jelentkező, addig inkább egyedül mentem. Ezzel azonban a kíváncsi rokonok szabad prédájává váltam.

Egy kezemen meg tudom számolni, hány fiút/férfit mutattam be a szüleimnek, pedig aztán randipartnerekből nyilván sokkal több akadt. A kezdetek kezdetétől fogva nem voltam az a fajta, aki fűt-fát hazavitt és minél idősebb lettem, annál szigorúbban tartottam magam ahhoz, hogy csak a komoly jelentkezőket ismertetem meg a családommal. Félreértés ne essék, nem azért, mert ez egy hatalmas kegy, sokkal inkább a felesleges stressztől szerettem volna mindenkit megkímélni, mert valljuk be, a család nagyszerű, de nem mindig egyszerű műfaj...

Persze a szülők, nagyszülők és egyéb rokonok kíváncsiskodását ezzel a módszerrel sem lehetett soha lehűteni, így pedig a kérdések záporát nekem egyedül kellett megválaszolnom. "Van valakid? Nincs? Biztos van! Nekünk elárulhatod... Mutass egy fotót! Mivel foglalkozik? Hogy hívják? Nem jártok? Csak randiztok? Mi a különbség? Ó, tudjuk mi, hogy megy ez..." - minden alkalommal elárasztanak ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel, kijelentésekkel a tapintat legapróbb jele nélkül, és bizony előfordult, hogy csak azért vallottam be, éppen találkozgatok valakivel, mert már nem bírtam tovább.

Meglepő vagy sem, általában nem hűtötte le őket, ha kaptak egy kis információt a szerelmi életem létezéséről sőt! Olyankor persze mindig megbántam, hogy kinyitottam a számat, mert bármennyire is állították, nem tudták vagy nem akarták megérteni a randizás és a kapcsolat közötti különbséget. Nekem pedig egyáltalán nem volt ingerenciám beavatni őket az aktuális jelölttel való kapcsolatunk vagy nem kapcsolatunk alakulásába. A legkitartóbb vallató a nagymamám volt, akit semmilyen félinformáció nem elégített ki, addig nem nyugodott, amíg meg nem tudott mindent, de tényleg mindent az illetőről. Nem volt olyan részlet, ami ne érdekelte volna: felmenők, cipőméret, iskolai végzettség, magasság stb. Ő kínzott a legkitartóbban azzal, hogy áruljam el, van-e, és ha van, ki fia-borja.

Forrás: Shutterstock

Így aztán a hazalátogatások mindig nagy mentális felkészülést igényeltek, mindig nagy önuralomra volt szükség, hogy állni tudjam a sarat. Na meg találékonyságra, ugyanis előfordult, hogy nyugodt lelki állapot híján inkább a menekülést választottam, így pedig egész estéket keringtem végig a családi összejöveteleken, hogy mindig elkerüljem a legkíváncsibb tagot. Mindegy, a túlélés éppen melyik módját választottam, mindenképpen elfáradtam a végére.

Sokszor aztán magam sem értettem, minek ennek ekkora feneket keríteni, válaszolgatok, aztán kész. Csakhogy - ha bevallottam, hogy van -, azt is be kellett minden egyes alkalommal ismerni, ha már nincs. És a kérdések ekkor sem értek véget. "Már nem jártok? Miért nem? Mi történt?" Pedig aztán az esetek egy bizonyos százalékában a jó ég se tudta, mi történt. Ezt követték a szánakozó tekintetek és egy bizonyos idő elteltével kezdődött minden elölről. Belefáradva a válaszolgatásokba egyszer aztán megmakacsoltam magam, és a záporozó kérdésekre csak egyetlen mondattal reagáltam: "Amíg nem hozom haza, addig nincs miről beszélnünk." Innentől fogva pedig engem ettől el nem tudtak tántorítani. Kitartóan és következetesen hajtogattam ezt, és csodák csodájára bevált.

Megértették, vagy inkább beletörődtek abba, hogy eszem ágában sincsen minden kóbor lovagot bemutatni, és az évek óta tartó vallatást is megelégeltem egyszer és mindenkorra. Ugyan nem az életemből akarom kizárni őket a válaszolgatások elkerülésével, egyszerűen csak nem tartozik minden mindenkire, és ha tetszik, ha nem, ezt el kell fogadni.

Ezek is érdekelhetnek