Szeretlek, de csak addig, amíg fel nem idegesítesz

Anna ledöbbent, amikor Ágoston mindezt elmondta neki. Próbálta elmagyarázni neki, hogy persze, hogy szereti őt, de néha, amikor elkapja a mérhetetlen harag, képtelen ezt kimutatni. De ez nem azt jelenti, hogy nem szereti, csupán arról van szó, hogy ilyenkor automatikusan körülveszi magát egy fallal. Próbálja megállítani magában ezt a reakciót, de annyira ösztönös és annyira mélyről jön, hogy nem tud harcolni ellene.

Anna és Ágoston nem veszekedtek sűrűn. Minden konfliktust igyekeztek időben elkapni, még mielőtt elfajult volna, és ha kellett, egy-egy nézeteltérés után napokig rágták át újra és újra a történteket, hogy mindkettejükben feloldják a feszültséget. Ha már megtörtént a baj, próbálták nem tetézni azzal, hogy keresetlen szavakat vágnak egymás fejéhez. Ám voltak olyan alkalmak, amikor Anna képtelen volt türtőztetni magát.

Alapvetően semmiből nem csinál nagy ügyet, a véletlenül rosszul elsült mondatokról is tudta, hogy csupán véletlenül, rosszul elsült mondatok - nem kerített nagy feneket nekik. Nem akart ő gyötörni senkit a létezésével, nem akart macerásnak vagy nagyigényűnek tűnni. De voltak helyzetek, amikor mintha kifordult volna önmagából, olyankor pedig nem lehetett jót mondani neki. Ráadásul pont azok az apróságok váltották ki belőle a kezelhetetlen, mérhetetlen haragot, amikre két nappal korábban csak legyintett, és már el is felejtette.

A haragja mindig ugyanúgy kezdődött. Derült égből villámcsapásként érte egy hatás, egy mondat, egy gesztus, amit képtelen volt hova tenni. Először befeszült. Minden porcikáját elkezdte átjárni a kontrollálhatatlan düh, és végül nem maradt benne semmilyen más érzés. Ilyenkor lezárt. Távolságtartó lett, elvonult és nem szólalt meg hosszú órákig. Ez volt az egyik legrosszabb fázis talán, mivel ilyenkor Ágoston többnyire még csak nem is tudta, hogy mi rosszat mondott, rosszat mondott-e egyáltalán, tényleg baj van, vagy csak ő hiszi, hogy baj van. Már ismerte Annát, ezért ha valamit, azt tudta, hogy ilyenkor meg kell adni a teret és a távolságot neki. Ha túl korán próbálja kideríteni, hogy mi történt, akkor sokkal rosszabb lesz a helyzet.

Ez azonban Ágostont viselte meg mélységesen. Nem tudta hova tenni, hogy Anna az egyik pillanatban még nevet, játékos, csupaszív és imádnivaló, majd egy szempillantás alatt kész rémálommá változik. Hideg, rideg, kerüli a szemkontaktust, az érintést, a közelséget. Ilyenkor egy-egy szónál többet képtelenség kihúzni belőle. Egyszer azt mondta Ágostonnak, hogy ez azért van, mert olyan emésztő harag van benne, hogy attól tart, ha megszólalna, csupa olyan dolog esne ki a száján, amit még csak komolyan se gondol, de nagyon fájna mindenki másnak.

Ha Ágoston nem várta ki azt az időt, amíg Anna valamennyire lenyugszik, valóban megtapasztalhatta azt a pusztítást, amit a dühe okozott. Nem is feltétlenül mondott bántó dolgokat, azonban volt egy bizonyos hangszíne, amitől mindenkinek felállt a hátán a szőr. Ha csak az időjárást mondaná ilyen stílusban, az is örök trauma maradna mindenki számára. Nincs abban a hangszínben semmi, csak megvetés és színtiszta gyűlölet.

Az az Anna, aki azon a hangon beszélt, nem akart megoldani semmit, csak fájdalmat akart okozni. Aztán ez is elmúlt, csak ki kellett várni. Utána már jó volt. Utána lehetett beszélni Annával, és utána fel tudták oldani a problémákat. Csak nem mindig volt könnyű eljutni eddig a pontig.

"Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy nem szeretsz. Hogy az egész párkapcsolatunk hirtelen semmit sem számít neked, és csak árad belőled megvetés és a gyűlölet az irányomba. Hideg vagy és elutasító, én pedig a szeretetnek még a legapróbb szikráját sem látom benned."

Amikor Ágoston ezt elmondta, Anna egy pillanat alatt magába szállt. Bár próbálta elmagyarázni Ágostonnak, hogy ilyenkor is ugyanannyira szereti, csupán haragszik, mélyen magában tudta, hogy ez nem igaz. Azt is tudta, hogy ez így nem helyes, de utólag mindig könnyebb okosabbnak lenni.

Az igazság az volt, hogy amint Anna felhúzta magát, valóban eltűnt az az énje, aki képes a szeretetre. Tényleg nem maradt benne más, csak a megvetés és a gyűlölet. Mivel képtelen volt kontrollálni ezeket az érzelmeket, inkább a némaság biztonságos burkába menekült, és kétségbeesetten várta, hogy vajon beleragad-e a gyűlöletbe, vagy képes lesz-e még újra szeretni Ágostont.

Ilyenkor tényleg nem számítottak neki az együtt töltött évek, a közös ügyek, semmi. Azt érezte, hogy bántani akar, hogy fájdalmat akar okozni, hogy a másik érezze, milyen rettenetes érzéseket váltott ki belőle. Hogy a másik hagyja békén örökre, de közben esedezzen a bocsánatáért, hogy lássa rajta, hogy megijedt, de közben soha többé ne is lássa.

Miután tovatűntek a viharfelhők, Anna újra képes volt szeretni Ágostont, sőt, talán minden ilyen alkalommal még jobban is. Úgy érezte, hogy ha Ágoston még annak ellenére is szereti, hogy néha megőrül, akkor van értelme élni. Ha Ágoston megengedi neki, hogy hülyén viselkedjen, és nem hagyja el, amint hibázik, ha kap teret tőle, akkor majd szépen lassan meg tud változni.

Nyitókép: Shutterstock