Hányszor szabad megbocsátani egy kapcsolatban?

- Ó igen, most megint én vagyok a gonosz, mert ki mertem nyitni a számat!

- Nem erről van szó, de elgondolkodhatnál, mielőtt rám zúdítasz mindent, hogy érdemes-e, megérdemlem-e...

Pedig akik együtt élnek, szenvedélyesek, van véleményük, és nem félnek kimondani, azok időről időre vitáznak. Én legalábbis így gondolom, ennek ellenére hallottam már olyat, hogy valaki azt mondta: ők sosem veszekednek. Nem tudom, hogy ez valóban lehetséges-e, vagy csak a külvilág felé szeretnének kedvező képet mutatni magukról. Hiszen még a legnagyobb egyetértésben sem történhet meg, hogy két ember, akiknek mások a szülei, más környezetből jöttek, különböző a munkájuk, és a találkozásuk előtt máshogy éltek, mindig mindenben ugyanúgy gondolkodnak!

Azt inkább elhiszem, hogy véleménykülönbség esetén az egyikük a békesség kedvéért inkább hallgat. Lehet, hogy így kevesebb a súrlódás, de az is biztos, hogy a lenyelt, ki nem mondott gondolatok, szavak, mondatok nem tesznek jót az egészségnek. Előbb-utóbb felszínre törnek, és lehet, hogy akkor már nem válogatnak, hanem valamilyen betegség, testi tünet formájában adják tudtunkra, hogy beszélni kell.

Teljesen mindegy, milyen kapcsolatról van szó: férj-feleség, szülő-gyermek, baráti, örök kérdés, hogy hol húzzuk meg a határt. Mit mondjunk ki, és mit hagyjunk inkább elmenni a fülünk mellett? Hiszen egyik véglet sem jó: mindenen fennakadni és mindent elhallgatni. A családtagjainknál még nehezebb erről dönteni, hiszen azonnal beleképzeljük magunkat a másik helyzetébe. Vajon hogy esik majd neki, ha elmondjuk, ami nem tetszik.

És egy ilyen szituáció után hogyan folytassuk tovább? Hiába próbáltuk szépen elmondani, mégiscsak megbántottuk, vagy ő minket. Ahogyan a parkolóban is történt. Rossz volt hallani és továbbmenni, hiszen saját tapasztalatból tudom, nem könnyű helyzet. Miért is? Mert mindkettőnknek tüske került a szívébe, és időre van szükségünk, hogy összeszedjük a gondolatainkat.

Értékeljük az elhangzottakat, és azt is, milyen hatással volt ez a másikra, illetve ránk. Ki szólaljon meg először? Térjünk vissza rá, vagy úgy folytassuk, mintha semmi sem történt volna? Egy évben, hónapban, héten, napon hányszor lehet ezt a kényes szituációt felvállalni? Kifogyhatatlan bónuszunk van a megbocsátásra, vagy nem? Nem könnyű, és hiába igyekszünk a lehető legjobban csinálni, sokszor mégsem sikerül.

Talán a megelőzés a megoldás, hogy még időben jelezzük a másiknak, ha valamivel nem értünk egyet. Mielőtt beleéli magát, és azt hiszi, nekünk is tetszik. Kényes, érzékeny téma, mégis szót kíván, hiszen azért vannak gondolataink, hogy megosszuk a másikkal. Könyörgöm, ne azért legyen egy házasság vagy barátság jó, mert nem mondjuk el a véleményünket, és inkább hallgatunk! Ez ugyanis nem tapintat, hanem képmutatás.

Nyitókép: Shutterstock