A ki nem mondott problémák nem oldják meg magukat!

Próbálok ébren maradni és farkasszemet nézni a valódi fájdalmammal, de csábít a nyugalmas álom, ahol végre megfeledkezhetek arról, ami most nem hagy nyugodni. Szinte beleszédülök ebbe az érzésbe. Próbálom elterelni a gondolataimat és megóvni az agyam a sokkszerű felismeréstől, hogy valami már megint hasogatja a lelkem. Valami, amin nem tudom könnyedén túltenni magam. Pedig valójában csak saját magammal állok harcban, önmagam bántom azáltal, hogy képtelen vagyok nem vér komolyan venni mindent.

Érzem, ahogy a lánctalpak végiggördülnek a szívemen, de már túl gyenge vagyok, és nem bánom. Hagyom, hogy csontig átjárjon ez a keserédes felismerés. Nem vagyok mazochista, de valahol élvezem ezt a fájdalmat, mert ebből pontosan érzem, hogy tudok még szeretni - és ez mérhetetlen hálával tölt el. Átadom magam.

Nyitott szemmel, tudatosan nyílik a szám, előbb kapkodom a levegőt, aztán igyekszem teleszívni a tüdőm, hogy tisztuljon az agyam és ne bénítson meg teljesen ez az érzés. Kitámolygok az erkélyre, szinte vonszolom magam a lelkem mázsás súlya alatt. Végre sikerül elmenekülnöm a rám szakadó terhek elől. Csak nézem a csillagokat, és tűnődöm: miért várjuk ki mindig azt a végső pontot, amikor minden összejön? Miért hagyjuk a bajokat egyszerre ránk zúdulni ahelyett, hogy minden negatív élményt megpróbálnánk azonnal feldolgozni?

Szélcsend van, a bennem lévő vihar pedig végre könnyeket csal a szemembe, és én minden egyes könnycseppel megkönnyebbülök. Tíz ujjal kapaszkodom a rácsba, és nem szégyellem, hogy zokogok, mint egy gyerek. Éjszaka van, koromsötét, a város alszik, én pedig egy szál köntösben, mezítláb ácsorogva sírok a hűvös sötétben.

Kétségbeejtő, hogy nem beszélünk, és ha mégis, akkor sem értjük egymást, mintha külön nyelven szólnánk, mintha idegen lenne előttünk mindaz, amiről a másik beszél. Ami nekem fáj, neked természetes, és ami neked normális, számomra érthetetlen. Közös utakat akarunk, de mindig eltévelyedünk, és megbénít a másik elvesztésétől való félelem. Így inkább nem szólunk, csak belesüppedünk a szerelembe, és próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy minden rendben lesz, nem érhet semmi baj.

De a dolgok nem oldódnak meg maguktól. A kimondatlan szavakat nem mondja ki más helyettünk. Remélem, lesz még időnk eléggé meg- és kiismerni egymást ahhoz, hogy ne kelljen többé rettegni a meg nem értéstől, ne kelljen többé számolnunk azzal a lehetőséggel, hogy külön utakon folytatjuk tovább.

Ne kelljen megijeszteni egymást, és főképp: soha többé ne kelljen átélni, milyen is újra egyedül. Nem a magánytól való félelem íratja velem ezeket a sorokat, hanem egy olyan jövőnek a képe, amiben te nem vagy. Tudom, hogy nem könnyű velem, és tudom, hogy manapság előbb futnak el az emberek a gondok elől, minthogy megoldják azokat. Én mégis őszintén hiszem, hogy a kettőnk közös illúziójában megbújó megpróbáltatások ellenére vár ránk egy boldog valóság.

Dely Diana

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock