Az én gyerekem nem lehet rákos! Pedig de – Egy édesanya vallomása

Ha azt halljuk, hogy valaki rákos lett, összeborzadunk. Ha pedig azt, hogy egy gyermek lett az, még inkább. Ha ráadásul még anyák is vagyunk, akkor pániksebességgel kapcsoljuk ki az agyunkat, mert "neeem, az én gyerekemmel ez nem történhet meg". Pedig de. Ahogy velem is, pontosabban az én gyermekemmel.

Egészen addig, amíg jól pofán nem vágott vele az Élet, messziről kerültem a témát. Ha megláttam egy plakátot, amin egy szomorú arcú, kopasz gyermek képe nézett rám, inkább félrenéztem. Nem azért, mert egy érzéketlen tuskó lennék, hanem mert pont, hogy baromira érzékeny vagyok.

Egy gyors "szegény gyerek" gondolat, és máris megnyugtattam magam, hogy "neeeem, az én gyerekem makkegészséges, soha a büdös életben nem volt beteg, vele ilyen tuti, hogy soha, de soha nem fordulhat elő." Pedig de.  

Emlékszem a napra, amikor hívtak az oviból, mert hőemelkedése volt, és egész nap csak a padon ücsörgött. Mire odaértem, a hőemelkedés elmúlt, de továbbra is bánatosan pislogott. Gondoltam, csak azért teszi, mert hiányzik neki a mami és a papi, akiknél pár napja nyaralt.

Mit tesz ilyenkor egy anya? Naná, hogy valami jó kis programot szervez, ami majd jól felvidítja a gyereket! Így másnap már ott vigadtunk a hullámvasúton, és száguldoztunk a dodzsemen.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/BrianAJackson/Brianajackson

Csak később tudtam meg, mekkora mázli, hogy ezt egyáltalán túlélte az ő állapotában...

A vidámparkozás alatt csak annyi tűnt fel, hogy nem ette meg az összes gyrost, és nem akart hatszázadszorra is felülni a hullámvasútra, csak „menjünk már haza".

A dokinkhoz aznap estére volt időpontunk, mert a szabály, az szabály: az oviba csak „egészséges igazolással" vihetem vissza. Szóval irány a kedvenc, mindig vicces, mindig mosolygós doktor bácsink. Ezúttal nem volt se beszólás, se mosoly, és sürgősséggel vérvételre küldött minket – de hogy miért, azt nem mondta meg.

A hihetetlen szerencsének vagy a gondviselésnek köszönhetően pont a mi doki bácsink dolgozott korábban évekig onkológiai (daganatos beteg) osztályon, és azonnal felismerte a baljós tüneteket.  

A lányom és a fiam kórusban kérdezték, hogy „de anyaaaaa, miért nem haza megyünk?" Gőzöm sem volt, hogy mit mondjak. A vérvételnél közölték, hogy azonnal mennünk kell a hematológiára, és készüljünk fel, „jó sokáig leszünk ott". Szóval szóltam a húgomnak, hogy vigye haza a lányomat.

Ekkor még nem tudtam, hogy legközelebb csak hetek múlva fogom újra magamhoz ölelni, és puszit adni az arcára.  

Hematológia. Azt sem tudtam, hogy eszik vagy isszák, csak azt láttam, hogy Bercit azonnal infúzióra kötötték, és már vitték is be a kórterembe, engem pedig egy kedves doktornő leültetett szépen a váróban, és közölte velem: leukémia. Majd kisvártatva hozzátette (miután bizonyára egyértelmű volt az ábrázatomról, hogy lövésem sincs, miről van szó): „csontvelőrák".

Forrás: Getty Images/Jessica Key/Jessicaphoto

 

Hogy mi? Az első kép, ami beugrott, az a plakátos szomorú tekintetű, kopasz fejű kisfiú volt, majd a sztereotípia, hogy a rák = halál.Miii? Mármint, hogy az én makkegészséges, sohasemvoltbeteg gyerekem rákos lenne? Kizárt! Valaki csípjen meg, mert egy rémálomba kerültem!

Onnantól kezdve, hogy mit magyarázott nekem a doktornő, már nem jutott el a tudatomig, mert sokkhatás alá kerültem. Bezuhantam a fiam melletti ágyba, és álomba zokogtam magam.

A történet a következő oldalon folytatódik, lapozz!

Előző
  • 1
  • 2
Következő
Ezek is érdekelhetnek