Az egész életemre rányomja a bélyegét, hogy az anyám nem tudott jól szeretni

Én vagyok az a tipikus ember, akinek látszólag tökéletes gyerekkora volt. A szüleim nem váltak el, tisztességesen felneveltek és mindent megadtak, ami tőlük tellett. Kivéve a legfontosabb dolgot: azt a szeretetet, amire szükségem lett volna.

A fülemben csengenek az apám szavai, hogy egy bizonyos kor után már nem lehet az életünkért a szüleinket hibáztatni. Ezzel tökéletesen egyetértek, felelősséget kell vállalnunk a döntéseinkért, a hibáinkért, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a gyerekkor egy életre meghatározó egy ember életében. Én sokáig azt hittem, hogy szuper gyerekkorom volt. Aztán - ahogy elkezdtem önismerettel foglalkozni -, egyre inkább kezdtem rájönni, hogy nagyon nem. Sokáig védtem a szüleimet, leginkább az anyámat, hisz nem tehet róla, ő ilyen és kész. Már az is évekbe tellett, hogy dühös tudtam lenni rá és el tudtam fogadni, hogy ő sosem lesz az az anya, akire szükségem lett volna.

Félreértés ne essék, az én anyám jó ember, számos jó tulajdonsága van, csak egy nagy baj van vele: nem tud szeretni. Ez sem feltétlenül az ő hibája, hisz őt is elhanyagolták a szülei, de ő meg sem próbált másmilyen lenni. Sokáig azt sem éreztem bántónak, hogy számtalanszor elmondta, ő soha nem akart gyereket és igazából férjet sem. Ő egy szabad lélek, akit gúzsba kötött a család, aki nem azt az életet éli, amit valójában szeretett volna és talán ezt tudat alatt soha nem bocsátotta meg nekem.

Az én anyám soha nem mondta nekem, hogy szeret. Legalábbis nem emlékszem még hasonlóra sem. Soha nem ölel át, nem cirógatja meg az arcomat, nem babusgat. Ő nem ez a típus.

Forrás: Shutterstock

Amióta az eszemet tudom, egy jégkirálynő volt, érzelmileg totálisan elérhetetlen. Azt hiszem az egész gyerekkorom arról szólt, hogy próbáltam a kedvébe járni, szerettem volna őt boldognak látni. De ez ritkán sikerült, leginkább csak a sok feszültségre és a káromkodásokra emlékszem. Az is rémlik, hogy egy időben nem értettem az apámat, miért van vele, és az sem lepett volna meg, ha megcsalja vagy elhagyja. Az apám mégis kitartott mellette és inkább a hobbijába menekült.

Amikor felnőtt lettem, az anyámat inkább barátnőnek éreztem, mint anyának. Mindent elmondhattam neki és remek tanácsokat adott. A saját képére próbált formálni, én is olyan jégkirálynő lettem, mint ő. Képtelen voltam érzéseket kifejezni és sokan elérhetetlennek tartottak, pedig legbelül rengeteg érzelem tombolt bennem, csak épp fogalmam sem volt róla, ezeket hogy lehet mások előtt kifejezni. Gyerekkoromban nem lehettem dühös, szomorú, hisztis, jókislánynak kellett lennem, hogy megfeleljek a szüleimnek. Fogalmam sem volt arról, én ki vagyok és mit akarok.

Akkor kezdtem el önismerettel foglalkozni, amikor már egy ideje nem jöttek össze a párkapcsolataim. Nem értettem, mi lehet a baj, hisz én mindenkinek próbáltam a kedvébe járni. Hosszú út vezetett odáig, hogy ma már tudom, bizonytalanul - szorongóan kötődő ember vagyok, aki kifejezetten vonzza az érzelmileg elérhetetlen férfiakat. Ahogy mindennél jobban vágytam az anyám szeretetére, úgy vágyom az övékre is. Ugyanúgy megszűnök önmagam lenni és csak azt figyelem, mivel tehetek a kedvükre. Nem tudatosan csinálom, abszolút tudat alatt történik az egész, hisz felnőtt korunkban hasonló élethelyzeteket választunk, mint amit gyerekként megéltünk. Ahogy az anyám nem tudott szeretni, úgy rendszeresen választok olyan férfiakat, akik szintén nem tudnak, én pedig sóvároghatok utánuk.

Sokáig próbálkoztam, hogy méltó legyek anyu szeretetére, bíztam abban, hogy majd megváltozik, aztán volt egy pont, ahol elfogadtam, a mi kapcsolatunk soha nem lesz olyan, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Rájöttem, hogy azért, mert ő képtelen az érzelmeit kimutatni, én még egy szeretetre méltó ember vagyok. Tudom, hogy ő sem tehet róla és mindent tőle telhetőt megtett, még ha ez nekem kevés is. El kell gyászolnom, hogy nekem nem adatott meg egy nagybetűs anya, aki képes engem jól szeretni és menni kell tovább.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek