A gyerekneveléshez mindenki ért, főleg azok, akiknek nincs gyerekük!

Egy ötlakásos társasházban lakunk, s mivel a mi otthonunk a földszinten van, egy kis kert is tartozik hozzá. Mellettünk egy idős hölgy él egyedül, Róza, akinek szintén van kertrésze, méghozzá a mienk mellett. Bár a két kertet egy tujasor választja el, mivel a növények még kicsik, így gyakran látjuk egymást. Ő rengeteget kertészkedik, mi pedig tavasztól őszig szinte kint élünk. Nem is akadt egymással semmi bajunk, egészen addig, amíg

Róza néni sosem volt férjnél, sosem volt családja vagy gyereke, mivel fiatalabb korában orvos volt és teljesen a munkájának szentelte magát. Egyébként ideköltözésünktől kezdve teljesen konfliktusmentesen éltünk egymás mellett. Nem zavarta, ha átrepült hozzá a labda, nem szólt, ha a fiamhoz átjöttek az óvodás társai és kissé nagyobb hangzavart csaptak, mint illett volna, nem ellenkezett, ha nyáron szinte minden hétvégén grilleztünk. Persze mi is hozzájárultunk a jószomszédi viszonyhoz, hiszen a férjem gyakran segített neki, ha valamivel nem boldogult a ház körül, a járványhelyzet alatt pedig rendszeresen mi vásároltunk be neki.

Egyik nap éppen a kertben játszottunk a kicsivel, Róza néni pedig kertészkedett, amikor a fiam úgy döntött, hogy se szó, se beszéd bevonul a házba és úgy ahogy van, szétszórva otthagy mindent a kert közepén.

Kérdeztem tőle, hogy visszajön-e még játszani vagy befejezte, mire közölte, hogy már elővette a puzzle-t és azzal fog foglalatoskodni. Na, most nálunk ez nem divat. Mármint nem a puzzle, hanem az, hogy csak úgy széthagyunk mindent. Persze, ebbe bele lehet kötni, hogy rendmániás vagyok, meg hasonlók, de ezen lépjünk túl – úgy gondolom, a legtöbb családban vannak szabályok, nálunk pedig az az egyik szabály, hogy ha meguntuk a játékot a kertben, akkor mielőtt bemegyünk, összepakolunk. Az összepakolást értsd, mindent behajigálunk a kagylóhomokozóba és rácsukjuk a fedelét, tehát nem glédába kell állítani a vödröt meg a szitát... Visszatérve a szituációhoz, bementem egyetlen csemetém után és megkértem, hogy fáradjon vissza a kertbe és pakoljon el maga után.

- Nem – vágta rá dacosan a fiam elmerülve a képkirakóban.
- És szerinted akkor ki fogja elpakolni? - kérdeztem kíváncsian.
- Majd te!

Tudtam, hogy tesztel, mert láttam egy gyors, átsuhanó mosolyt a szája szegletében.

- Ez nem így működik. Te pakoltad szét, te pakolod össze. Ebben a családban nincsenek rabszolgák – próbáltam tompítani egy kis humorral a dolgot.
- De, te vagy az anyarabszolga – nevetett fel. Igen, ezt én szoktam mondani viccesen és értékeltem, hogy a humorra humorral felelt, de mégsem hagyhattam ennyiben.
- Kérlek, pakold össze a kinti játékokat! - ismételtem határozottan.
- NEM! - jött szintén a határozott válasz.
- Értem. Ezek szerint, ha rád nem vonatkoznak a családi szabályok, akkor rám sem.

Hirtelen felkapta a fejét. Nálunk nincs korlátlan mesézés, esténként nagyjából 15 percet nézhet valamit a tévében, amíg én megterítek a vacsorához, ehhez a kis időhöz viszont nagyon ragaszkodik. Ha tetszik neki valami vagy több feladatom van a konyhában és kéri, akkor szoktam engedélyezni egy kis hosszabbítást.

- Szóval – folytattam. - Ez így működik. Te meghallgatod, amit én kérek, én pedig meghallgatom, amit te kérsz. Én pedig azt kérem, hogy pakold el a játékokat kint, mert mindig így teszünk.

Láttam, ahogyan gondolkodik, ahogyan csikorognak a kis fogaskerekek az agyában és mérlegel. Aztán láttam, hogy hirtelen elönti a düh.

- Csúnya vagy! - fakadt ki, miközben a szeme megtelt könnyel, de felpattant és kiviharzott a kertbe. Nagy dirrel-durral összeszedte a játékait, miközben egyfolytában azt hajtogatta, hogy csúnyán viselkedek vele.

- Értem, hogy dühös vagy, de az életben vannak szabályok, amelyeket be kell tartanunk. Én sem azt csinálom mindig, amit akarok – próbáltam magyarázni, amikor alábbhagyta a „csúnyázást".

- Kész vagyok – toppantott egyet, amikor az összes játék a homokozóban hevert már. - És most megyek kirakni a képemet – közölte, majd beviharzott.

- Köszönöm – simogattam meg a fejét, ahogyan elhalad mellettem, majd megfordultam és Róza nénivel találtam magam szemben, aki a saját kertrészéből – gondolom - végighallgatta, majd végignézte a jelenetet.

- Üdvözlöm, Róza – köszöntem, ő azonban csak a fejét csóválta.

- Tudja, kedveském, ezt nem így kéne – húzta fel a szemöldökét. - A büntetéssel nem megy semmire. Szeretet, ez a kulcsa a dolognak – mondta, majd visszament a növényeihez.

Én meg ott álltam és köpni-nyelni nem tudtam. Egyrészt, mert nem kértem tanácsot egy olyan hölgytől, aki soha életében nem nevelt gyereket. Másrészt, mert egyáltalán nem éreztem úgy, hogy hihetetlenül megbüntettem a fiamat - vagy hogy megvontam volna a szeretetemet azzal, hogy betartattam vele a szabályokat. Hiszem és vallom, hogy észszerű, de határozott korlátokra szüksége van a gyerekeknek, hogy a szeretet nem egyenlő az ajnározással és a mindent megengedéssel, viszont egyáltalán nem hiszem, hogy a szabályok betartatása alááshatná a stabil szülő-gyermek kapcsolatot.

Nyitókép: Shutterstock