"Kislányom, utalnod kéne egy kis pénzt..."

Tizennyolc voltam, amikor elköltöztem otthonról és nagyon örültem, hogy végre a saját lábamra állhatok. Nem mintha otthon rossz sorom lett volna. Sosem kiabáltak velem, sosem bántottak, mégis jó érzéssel töltött el, hogy felnőttem és innentől kezdve én irányíthatom a saját sorsomat. A tanulás mellett dolgoztam és egy barátnőmmel albérletbe költöztünk. Szinte úsztam a boldogságban. Akkor még nem sejtettem, hogy az én sorsom egyáltalán nem csak rajtam fog múlni.

Teltek az évek, lediplomáztam, elhelyezkedtem, majd férjhez mentem és született egy kislányom. Közben apukám meghalt, így anyu egyedül maradt a nagy házban. Kértem, hogy adja el, mert a négy szoba egy embernek sok, nem fogja tudni fenntartani, az 1000 nm-es kertet sem bírja majd gondozni, de ő hajthatatlan volt. Ezt a házat ők tették apuval olyanná, amilyen, egy élet munkája van benne – nem adja el! Még akkor sem, ha a rezsit nem tudja fizetni. Mert egy keresetből bizony nem tudta, így én segítettem. Volt, hogy zokogva hívott és riadtan mesélte, hogy MOST kell neki százötvenezer forint, különben kikötik a villanyt. Azonnal utaltam. Pár hét múlva azonban ismét hívott. Megint pénz kellett neki. Megértettem, hiszen ott a nagy ház, a hatalmas rezsivel, egyik hónapban csőtörés, máskor a hűtő krepál be... egy keresetből ezt kifizetni képtelenség.

Jött a levelezés a bankkal. A kuncsorgás, könyörgés, hogy adjanak egy kis időt, utalunk egy nagyobb összeget, fizetjük havonta a törlesztőt, közben eladjuk a házat és kiegyenlítjük a tartozást. Hosszas huzavona után kaptunk néhány hónap haladékot. Az idegeskedés mindennapos vendég lett nálunk, illetve legfőképp nálam.

Anyu úgy csinált, mint a strucc, homokba dugta a fejét, így minden ügyintézés rám maradt. Fizettük a jelzálogát, a rezsijét, közben pedig nekünk is meg kellett élnünk. Én GYES-en voltam és éreztem, hogy ekkora terhet nem rakhatok a férjem vállára – mégsem volt más megoldás. Végre találtunk egy vevőt, ám a sietség miatt nagyon rossz üzletet kötöttünk. Időnk viszont nem volt várni más jelentkezőre. Jött a következő kör, új otthont találni anyunak, ennyi pénzért. Az ingatlanárak az egekben voltak, ám a szerencse végre mellénk szegődött, koppra tudtunk venni anyunak egy kétszobás lakást. Ügyvédet, költözést mi álltuk, de ezzel már nem törődtünk. Végre kint vagyunk a csávából – gondoltuk. Kifestettük az új lakást és szépen berendeztük. Persze akadt még tennivaló, de úgy voltunk vele, az még ráér.

Utolsó csepp a pohárban

Közben anyu nyugdíjas lett. Kicsit talán még örültem is, hogy így alakult a dolog a házzal, mert ha a fizetéséből nem tudta fenntartani, akkor mi lett volna nyugdíjasként. Az új lakás rezsije viszont töredéke volt a házénak, így az én vállamról is legördült a teher, hogy minden hónapban utaljak hol erre, hol arra. Legalábbis ezt hittem. Az igazi sokk ugyanis csak ezután jött. Fél évvel a beköltözés után, míg mi a Balatonon nyaraltunk, anyám megint felvett egy hitelt, hogy megcsináltassa a lakásban azokat a dolgokat, amelyek neki nem tetszettek. Mindezt titokban, minket nem értesítve, ráadásul úgy, hogy a munkákról árajánlatokat nem kért, a „szakemberekkel" pedig szerződést nem kötött.

Az is kiderült, hogy az új hitel mellett, még van két hitelkártya adóssága is, amelyeket szintén nem fizetett és amelyek mostanra több millióra rúgnak. Természetesen mindezek fedezésére és a megélhetésre a bevétele kevés. Marad a rendszeres telefonhívás és a sóhaj: Kislányom, utalnod kéne egy kis pénzt.

Teljesen tehetetlennek érzem magam. Tudom, hogy anyu 18 éven át óvott és vigyázott rám. Gondoskodott rólam, amikor gyerek voltam. Azt is tudom, hogy most én jövök... de mégis meddig és milyen mértékben? Nekem is van férjem, gyermekem, vannak céljaink, terveink, de mégis hogyan lépjünk egyről a kettőre, ha az anyám pénzügyi baklövéseit kell állandóan helyrehoznunk?

L.M. olvasói levele alapján a történetet Szépvölgyi Izabella írta meg.

Nyitókép: Shutterstock