Férfivélemény: egy borderline-os nőt nem elhagyni kell, hanem megtanítani jól kötődni

Hogy jobban megértsem, mit él át az ember, ha a társa pszichés zavarokkal küzd, egy gyerekkori barátomat kértem meg, hogy - a felesége hozzájárulásával - meséljen arról, ő hogyan éli meg azt az érzelmi hullámvasutat, amit a szerelme akár nap mint nap produkál.

Tamás, - amikor megismerte a szerelmét -, nem tudott arról, hogy párja bármilyen pszichés problémával küzdene, sőt, akkor még Ildikó sem tudta, hogy a pokolnak, amit sokszor belül érez, neve van, és ha nem is gyógyítható, mindenképpen kezelhető. Az ő történetét osztom most meg veletek.

„Amikor apósom elmesélte, hogy azért vette feleségül az anyósomat, mert ő azzal fenyegette őt, hogy ha nem teszi, öngyilkos lesz, azt mondtam, hogy ez az ember nem normális, és örültem, hogy az én szerelmem nem ilyen. És valóban soha nem fenyegetett meg azóta se azzal, hogy ha ez vagy az nem történik úgy, ahogy szeretné, akkor megöli magát" - kezdte Tamás, és innentől csak úgy dőlt belőle a szó.

„Eleinte minden rendben ment, odaadó, kedves, okos, magabiztos nőt ismertem meg Ildikóban, önálló volt, független, azt éreztem, ennek a lánynak nincs szüksége rám, ő tényleg csak szeret, de ha úgy alakulna, hogy elválnak útjaink, akkor sem esne kétségbe. Hatalmas szerelem lett, néhány hónap után megkértem a kezét, egy év múlva össze is házasodtunk.

Telt-múlt az idő, éltünk boldogan, amikor egyszer csak azzal állt elő, hogy ugye sosem hagyom el őt? Gyanútlanul azt mondtam, hogy nem tervezek ilyesmit, de ki tudja, mit hoz a jövő, lehet, hogy épp ő lesz az, aki majd elhagy engem. Ez felzaklatta, hiszen ő soha nem hagyna el, mondta, nélkülem értelmetlen az élete, ha én nem lennék, nem is tudja, mihez kezdene, szeret, imád, nélkülem teljesen értelmetlenné válna a létezése.

Akkor még nem sejtettem, hogy bár nem szándékosan, de manipulál, és hogy az ilyen epizódok gyakran jönnek vendégségbe hozzánk. Akkor azt mondtam neki, hogy ne vicceljen már, előttem is volt élete, az egyik oka, amiért fülig beleszerettem épp a függetlensége, önállósága volt. Látszólag megnyugodott, úgy tűnt, a gondolat, hogy szerintem ő önmagában is nagyon értékes ember, elégedettséggel töltötte el.

Megszületett az első gyerekünk, aztán a második, élvezte az anyaságot, de nyilván kevesebb időnk volt egymásra, mint korábban, és ettől elbizonytalanodott. Sokat sírt, hogy mindig magányos, biztosan másfelé kacsintgatok már, volt, hogy kifejezetten agresszíven lépett fel, kiabált, káromkodott, szidott, amiért olyan vagyok, amilyen sosem voltam. Mindenféle fájdalmai voltak, rosszullétek gyötörték, volt, hogy az ájulás környékezte, depressziós volt, én meg aggódtam, hogy talán valamilyen komolyabb betegsége van.

Nem tudtam, mit tegyek, csak nyugtattam, ahogy tudtam, de borzalmas érzések dúltak a lelkemben. Amikor mondtam neki, hogy nekem ez az érzelmi hullámvasút elviselhetetlen, az egyik pillanatban ő a legédesebb, öt perc múlva meg már kitör, mint egy vulkán, még agresszívebb lett, azzal vádolt, vagy inkább vagdalkozott, hogy nem sajdulhat bele a lelkem a viselkedésébe, mert lelkem sincs.

Nem értettem, hogy mondhat vagy gondolhat ilyet, hiszen ő életem szerelme, és most már a gyermekeim anyja is, de mintha meg se hallotta volna a szavaimat, csak azt hajtogatta, hogy az EQ-m a béka segge alatt van, és hogy nőjek már fel. Mégis mihez, vagy kihez, kérdeztem, de ez is csak olaj volt a tűzre.

Sok ilyen epizód volt az életünkben, melyeket mindig békés szakasz követett, olyankor imádott, én voltam a tökéletes, a legjóképűbb, a legszexibb, a legokosabb, a legjobb az ágyban, ráadásul még apának is kiváló. Nem is kívánhatna magának jobbat. Egészen addig, amíg rá nem jött, hogy maga vagyok a sátán, aki tönkretette az életét, aki miatt már nulla az önbizalma, az önértékelése is mínuszban van, és ezt mind én tettem vele az állandó fölényeskedésemmel. Pedig ekkorra már nagyon vigyáztam mit mondok, mintha tojásokon lépkedtem volna, dehogy mertem volna fölényeskedni!

Ne úgy képzeld el, hogy volt két jó hónapunk, majd két rossz óránk, nagyon nem! Ezek az változások akár egyik pillanatról a másikra is bekövetezhettek: például volt pár olyan napunk, amikor bújt, dicsért, szerettük egymást, minden olyan volt, mint régen, aztán egyszer csak, mint a villámcsapás, felemelte a fejét a vállamról, és támadott.

Itt volt az a pont, amikor már teljesen kétségbe estem. A munkahelyi alkalmasságin jelezte az orvos, hogy magasabb a vérnyomásom, mint kellene, gyógyszereket akart felírni, de elmondtam, mi okozhatja. Ő rögtön azt mondta, hogy ez borderline személyiségzavar, amit mindenképpen kezeltetni kell, nemcsak a feleségem, de a saját érdekemben is, mert az életem is múlhat rajta.

Sokat kutattam a neten a borderline után, minél többet olvastam, minél több videót néztem meg, annál inkább ráismertem magunkra, de közben soha meg sem fordult a fejemben, hogy elhagyjam. Tudtam, hogy lépni kell, ezért elküldtem neki az egyik cikket messengeren, és kértem, hogy olvassa el. Megtette. Magára ismert. Zokogott, napokig. Kérte, hogy beszéljek róla, hogy én hogyan élem meg az ő érzelmi változásait. Elmeséltem neki, hogy azt az érzelmi zűrzavart, azokat a csúcsról a mélybeugrásokat, vagy eséseket, melyeket ő 10 perc alatt produkál, nekem lelkileg minimum 10 napig tart feldolgozni, ha egyáltalán képes vagyok rá. Nem mertem elmondani, hogy beszéltem az üzemorvossal, azzal sem akartam terhelni, hogy az egészségem látja kárát ennek az állapotnak.

Viszont megbeszéltük, hogy szakember segítségét kérjük. Azóta terápiára jár, ám a gyógyulás évekig tartó folyamat. Ő is kapott eszközöket a kezébe, melyekkel kezelni tudja a saját érzelemkitöréseit, én is kaptam segítséget, amivel el tudom viselni, sőt, alkalmanként „le is tudom szerelni" őt. Az életünk azóta sem zökkenőmentes, de sokkal kiegyensúlyozottabbak vagyunk mindketten. A szerelem, szeretet sok mindenen átsegít, de rengeteg türelemre van szükségem nekem is, és neki is.

A szakember abban is segített, hogy megértsük, mi váltotta ki nála ezt az állapotot, hogy a gyerekkorban kell keresni a gyökereit, a biztonságos kötődés hiánya és még sok más vezethetett addig az állapotig, melyen most, 35 évesen kell dolgoznia. Összeraktuk a képet, ma már átlátjuk, hogy fiatalabb korában mit miért tett, miért volt olyan fontos, hogy mindig legyen mellette egy fiú, vagy férfi, miért volt olyan fontos, hogy elismerjék, hogy tetszen, miért volt számára olyan nélkülözhetetlen a szex. Később pedig az, hogy folyton hajtogassam, hogy szeretem, még ha sokszor nem is hitte el, és az ellenkezőjét próbálta mindenáron bebizonyítani.

Sokat gondolkodtam, mielőtt elküldtem neki azt a bizonyos cikket, rettegtem, mit vált majd ki belőle, amikor elolvassa, ha egyáltalán elolvassa. De akkor azt éreztem, hogy ha nem teszem meg, akkor nem tudom, meddig bírom még a sértéseket, a bántásokat, a lelki sebeket, ezért elküldtem. És ez volt a legjobb, amit tehettem, mert néha nincs jobb megoldás az őszinteségnél és a szembesítésnél. Nem durván, nem direkt módon, de szükség van rá, hogy a másik tudja, mit okoz annak, akit talán a világon a legjobban szeret."

Szamosszegi Tamás történetét Könyves Kata jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock