Életem derekán kellett rájönnöm: már nem tudjuk visszapörgetni az idő kerekét

Nem hittem, hogy valaha újra láthatom őt. Egykor egymás mindenei voltunk, de az élet teljesen más forgatókönyvet írt számunkra, mint amit szerettük volna. Évtizedekkel később, - leélve életem javát - arra jöttem rá, hogy nemcsak a fiatalságunk mulandó, de a sok-sok „mi lett volna, ha" és minden eltékozolt perc is, amivel végül nem éltünk.

Fiatalok voltunk, huszonévesek, amikor megismerkedtünk Andrással. Az egyetemi színjátszókörbe jártunk, amikor összetalálkozott a tekintetünk, és abban a pillanatban tudtuk, hogy meghatározóak leszünk egymás életében. Minden hétfő, szerda és péntek délután azzal telt, hogy az összes kínálkozó alkalmat kihasználva titkon egymásra pillantottunk, elpróbáltuk a darabot, aztán az órák végén ő megvárt az épület előtt. Hetekig csak néztük egymást, aztán egyszer megállított és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem sétálni vele a belvárosban. Igent mondtam.

Szép szerelem volt a miénk. Olyan, amit mindenki szeretne legalább egyszer megélni az életében. Elválaszthatatlanok voltunk, minden együtt töltött pillanatot élveztünk. Később elkezdődtek az új színdarab próbái, a szereposztás szerint pedig egy másik színésztársunkkal, Eszterrel kellett szerelmespárt alakítania. Éreztem, hogy András irántam érzett érzései megkérdőjelezhetetlenek, de nem tetszett, ahogy a kolléganőnk visszaél a helyzettel, és gyakorta flörtöl vele. Pár héttel az első próbák után beigazolódott, hogy igazam volt. Egyik délután az öltözőbe érve félreérthetetlen közelségben találtam Andrást és Esztert. Emlékszem, az volt az első gondolatom, hogy csókra készültek. Mérhetetlenül fájt, és a lány önelégült arckifejezését sosem tudtam kitörölni a gondolataimból.

Nem csak naiv és fiatal, de makacs és gőgös is voltam. A történtek elegendőek voltak ahhoz, hogy Andrást kitöröljem az életemből. Nem akartam, hogy engem tartsanak az egyetem ostoba, szőke kislányának, akivel bárki megtehet bármit. Bár apróságnak tűnhet, de akkoriban más időket éltünk. András a kollégiumban számtalan módon próbálta helyre hozni, amit már nem lehetett. Fogalmam sem volt arról, miért igyekszik ennyire, de már nem is érdekelt. Szerencse vagy sem, de mindez az utolsó évünkben történt, úgyhogy a diploma után visszaköltöztem a szülővárosomba.

Forrás: Shutterstock

Az élet nevű játékban később felpörögtek az események. A szakításunk nagyon megviselt: az, amit akkor láttam, ezernyi álmatlan éjszakát okozott. Megtört a belé és a másokba vetett bizalmam, valamint a hitem is azzal kapcsolatban, fogok-e még tiszta szívből szeretni. Évekkel később megismertem a férjemet, majd hamar összeházasodtunk. Az együtt töltött 25 év alatt számos csodás pillanatot éltünk meg, de sosem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi lett volna, ha a kapcsolatunk máshogy alakul Andrással. Évtizedekig csak annyit tudtunk egymásról, hogy mindketten boldog házasságban élünk, de soha, egyetlen egyszer sem kerestük a másikat.

Nem sokkal a 49. születésnapom előtt váratlan üzenet fogadott a hangrögzítőn. András volt, találkozni szeretett volna velem, én pedig eldobtam egykori gőgöm és belementem egy kávézásba. András előtt állni szinte felfoghatatlan volt. Mindketten megöregedtünk, ráncosak és soványabbak lettünk. Egymás tekintetében elolvadni viszont ismét olyan volt, mint huszonévesen. A köszönés pillanatában, szinte megállt az idő, az ölelésünkben pedig benne volt minden. Hosszú ideig tartott, szorítottuk egymást, és meghatottságunkban elmorzsoltunk néhány könnycseppet is.

Az órák elrepültek, és az együtt töltött idő csupán néhány percnek tűnt. Felkeresett, hogy elmondja, mennyire sajnálja a múlt történéseit. Hosszasan beszélt arról, hogy sosem felejtett el, és hogy mindig, minden egyes nap szerelemmel és vággyal gondolt rám. Az emlékek is összemosódtak, de szerette volna, hogy tudjam: sosem csalt meg. Sem Eszterrel, sem mással, és hogy ezután is, mindig hűen fog szeretni engem. Fontos volt számára, hogy egyszer egy nap ne úgy távozzon az élők sorából, hogy „mi lett volna, ha mégis elmondok neki mindent?" Sosem árulta el, mi késztette arra, hogy megkeressen, de később mindent megértettem.

Két hónappal később levelem érkezett, amelyben az állt, hogy pár nappal ezelőtt végső nyugalomra lelt. Már akkor is beteg volt, amikor találkoztunk, de egy árva szót sem szólt róla, esze ágában sem volt felzaklatni ezzel. Az életünk annyira mulandó, hogy az idő kerekét bármennyire is szeretnénk visszapörgetni, arra már nincs több lehetőségünk. Szemben ülve egymással az járt a fejünkben, hogy milyen szép is lehetett volna a meg nem élt közös életünk. Késő már, minden mulandó...

Nyitókép: Shutterstock 

Ezek is érdekelhetnek