Mély nyomot hagyott a lelkemben, hogy az iskolában kiközösítettek a többiek

Már nincs kedvem iskolába járni. Néha úgy érzem, nem bírom tovább, még az osztályterem gondolatától is irtózom. Erőt veszek magamon ahhoz, hogy felöltözzek és az előttem álló napra fókuszálok. Vár rám egy kiadós reggeli, s titkon azt remélem, hogy anyuék nem tudnak suliba vinni, és nem kell többé szembenéznem az osztályommal. Bárcsak ne kellene többé találkoznom velük. 

Lassan bandukolok az iskola épülete felé. Mintha ólmot cipelnék a hátamon, amit nem a táskám tartalma miatt érzek nehéznek, hanem a lelkemre nehezedő súlyok miatt. Alig vonszolom el magamat az öltöző bejáratáig. Szerencsére nem találkozom egyik osztálytársammal sem. Az utolsó pillanatban esem be a helyiségbe, ami az iskola épületének pincéjében található. Sötét van odalent, a gyenge világítás pedig éppen csak arra elég, hogy az ember feltegye a kabátját az akasztóra, és a cipőjét papucsra cserélje. Becsöngettek. Úgy érzem, semmi erőm már ehhez az egészhez. Folyton csak piszkálnak, mi több bántanak. Szavakkal. Tizennégy évesen még nem igazán voltam tudatában annak, hogy az, ami történt velem, az nem szabadott volna, hogy megtörténjen.

A csendbe burkolózom, a hallgatást választom ahelyett, hogy beszélnék. Szégyellem magam. Szégyellem, hogy olyan szavakkal illetnek, amelyek a lelkemet mardossák, így pedig címkeként viselek magamon.

Forrás: Shutterstock

Csak ülök az öltözőben és nézek magam elé. Rajtam kívül már senki nincs odalent. Ahogy egyre csak telik az idő, a bátorságom is elillan, és inkább nem megyek fel. Azon gondolkodom, hogy fogom ezt kimagyarázni, mit mondjak, miért nem jelenek meg a tanítási órákon. Egy hirtelen ötlettől vezérelve mégis felmegyek a földszintre. A folyosón klór szagot érzek, csak a takarító lézeng az épületben. Minden nap kivárja a tanítás kezdetét, aztán pedig nekilát a munkának. Nem foglalkozik velem, így elindulok felfelé. 

Az osztálytermek mellett elhaladva hol csend van, hol pedig gyerekricsajtól hangos az osztályterem. Kerülöm a 8. osztály tantermét, inkább felsétálok az első emeletre. Üres a szertár, így bemegyek. Ez egy titkos terem, ahová egyébként mi nem igazán járhatunk be. Sőt, csak tanári felügyelettel lehet, mert mindenféle vegyszer van a helyiségben. Én csak menedéket keresek, hogy elrejtőzzem a szitokszavak elől, amelyek hallatán mintha egy pillanatra megsemmisülnék. Nem akarom ezt az érzést, eltolom magamtól. Leülök az egyik sarokban lévő székre, ami távol van a bejárati ajtótól. 

Pár perc múlva rám tör a sírás. Az addig elfojtott érzéseket így adom ki magamból. Nem tudom abbahagyni, csak meg akarok szabadulni a kiközösítés nyomasztó érzésétől, ami már hetekkel korábban rámtelepedett. Azt sem veszem észre, hogy az ajtóban állva az osztályfőnököm meredten néz rám és együttérző mosollyal jelzi, hogy nincs semmi baj, majd elindul felém.

Végre kiadhattam magamból az érzéseimet, és elmondhattam neki, mennyire rosszul érzem magam az osztályomban, és már nem bírom, nem akarok iskolába járni. Az osztály háromnegyede ellenem van, de többé nem leszek a lábtörlőjük. A tanárnő ígéretet tesz arra, hogy ezentúl minden másként lesz és nem kell félnem. Karon fog, majd együtt sétálunk az osztályba. Amikor belépek, mintha már nem az oroszlán barlangjába kellene mennem.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek