Szerelmet szülinapra, avagy a legszebb ajándékom a barátnőmnek egy pasi volt

A harmincas éveim elején jártam, amikor egy fergeteges szülinapi partit csaptam a faluvégi nyaralónk kertjében. Természetesen Andi volt az első, akit meghívtam. Akkoriban egy helyes, de elég öntörvényű fiúval jártam, nem is ez a lényeg, ám volt neki egy barátja, akit Benedeknek hívtak. Gondoltam egyet és ezt a magának való srácot is elhívtam a buliba, titkon persze barátnőmnek szántam. Megláttam benne azt, amit senki más nem látott. A fényt, amit majd Andi fog lángra gyújtani.

Egyre többen érkeztek a kertbe, étel, ital nem kevés volt, minden sarokban valami finomság, sör, bor, pálinka, és sok-sok partifalat. A tűzrakóban rotyogott a bográcspöri, odébb a hosszú asztalon púposra pakolt gyümölcssaláta pihent a cikkcakkosra faragott görögdinnyetálban. Andikám sem bízta a lazítást aznap a véletlenre, a kedvenc Sangriánkat, bólé formájában kínálta a partiarcoknak, köztük persze nekem is.

Lassan a tetőfokára hágott a hangulat és már olyan sokan voltunk, hogy a kert összemenni látszott. Szerteszét lampionok, mécsesek, ráadásként egy pazar tüzijátékkal is megleptek a barátok, hiszen mégiscsak a krisztusi kort ünnepeltem. Apropó meglepetés... már rég kinéztem a barinőmnek Benedeket, aki egyszercsak megérkezett. Magas, barna, jóképű fiatalember volt, akit bár szűkszavúnak ismertem eddig, ezen az estén egyre beszédesebbnek tűnt. Senki nem hitt ebben a "kerítői hadműveletben", én mégis az első perctől azt éreztem, az isten is egymásnak teremtette őket.

Távolról figyeltem, ahogy egész este csendesen vibrált körülöttük a levegő, de míg a barátosném nagyon izgatott volt, Beni halálos nyugalommal jött-ment a társaságban és közönyösnek tűnő viselkedésével cseppet sem bátorította Andit. Már a tortámat is felvágtuk, és mire elfújtam mind a 33 gyertyát már kevesen tudták kontrollálni magukat. Sikerült kellően becsípni nekem is, de nem bántam, annál jobban zavarta az öntörvényűt, aki a sarokban duzzogott, majd hazaindult az éjszaka kellős közepén. 60 km-t gyalogolt, hát mit is mondhatnék, megérdemelte. Most persze nagy a szám, de akkor veszettül bőgtem, akár egy kismalac.

Amikor már majdnem mindenki kidőlt, szép lassan eloldalogtunk aludni. Voltunk vagy hatan egy ágyban, mind pityókás lányok, és a nagyobbacska gyerekek egy másik szobában. Nem kellett sokáig altatni minket, a Sangria és társai lazán megtették helyettünk. Tizenegy is elmúlt, mikor másnap magunkhoz tértünk, és halljuk ám, hogy keservesen dörömbölnek az ajtón. Fogvacogtatva álltak ott pokrócba bugyolálva ők ketten, az én barátnőm és Benedek, a magának való.

Andi és Benedek azóta is együtt vannak. Habár döcögősen indult a kapcsolatuk, az idő mégiscsak őket igazolja és szerénytelenül állíthatom, engem is, mert hittem bennük. Az elejétől kezdve. A barátnőm sokszor tudomásomra adta, mennyire hálás ezért, és sosem tudja eléggé megköszönni a legnagyobb ajándékot, amit valaha kapott tőlem: a szerelmet. Évről évre nézem a fotóikat, két cseperedő kislány, egy barna, magas fiú, és az én legjobb barátnőm, mára már egy család. Nekem ez épp elég. Szívem repes, ha rájuk nézek.

Nyitókép: Shutterstock