Megmérgez és megbetegít minden perc, melyet a kollégák között töltök

Joggal kérdezhetitek, hogy ha ennyire rossz, ha a lelkemet és a testemet is mérgező helyen dolgozom, akkor miért nem állok fel? Miért tartok ki még mindig, ha tudom, hogy hosszú távon csak bajom lesz belőle? Nagyon egyszerű a válasz: a pénz miatt. Egy év munkanélküliség után sikerült találnom egy állást, és így is összetehettem érte a kezeimet, mert hatvanévesen nem kapkodnak az ember után.

Nincs egyetemi végzettségem, de van több szakmám is, több évtizedes munkatapasztalatom titkárnőként, de egy hatvanas nő, főleg a nyugdíj előtt viszont már sehol sem kívánatos. Az is csoda volt, ha egyáltalán valahova elhívtak interjúra, a többség ugyanis arra sem vette a fáradságot, hogy visszaírjon és elutasítson. Hagyták, hogy elhiggyem, van esélyem. Saját, keserű tapasztalás volt, hogy ma már nyoma sincs az egykoron létező alapvető emberi normáknak.

Volt amikor feladtam, volt amikor lelkes voltam, és volt, amikor bármi jó lesz alapon mindenhova beküldtem az önéletrajzomat. Egy éven át semmi nem történt. A vésztartalékomat már régen feléltem, és mintha Isten meghallgatta volna imáimat, az utolsó utáni percben csörgött a telefon. Szó szerint a szakadék széléről rántott vissza, mert egy napon múlt, hogy nem kerültem utcára, mivel az amúgy rendkívül megértő és segítőkész főbérlőnek is elfogyott a türelme.

Kaptam egy irodai állást. A főnök nagyon megörült a titkárnői múltamnak, annak hogy probléma nélkül használom a szövegszerkesztő programokat, hogy tudok helyesen magyarul fogalmazni, hogy értem a postázás és számlázás csínját-bínját, és még hatvanévesen is terhelhető vagyok. Csillogó szemmel fogadott az első napon, és ez az érzés, hogy valahol szükség van rám, úgy kellett, mint virágnak a napfény.

Az első hetek remekül teltek. A munka annak ellenére flottul ment, hogy egy évre teljesen kiestem a körforgásból. Újra energikus lettem, volt értelme felkelni, volt célja a napjaimnak. És ami a legfontosabb, ha nem is keresek sokat, de az albérletet tudom belőle fizetni. Ahhoz pedig, hogy csak keveset tudok enni, hát... hozzászoktam az elmúlt egy évben. Tényleg igazi túlélő az ember, mert minden helyzethez képes alkalmazkodni.

Miután megjött az első fizetésem és félretettem a számlákra a pénzt, csaptam egy kis ünnepséget. Ez abból állt, hogy a farhát helyett csirkemellet vettem, lisztet, olajat és krumplit, és egy év után ismét ehettem rántott húst. Sokáig csak néztem a tányéromat, a gőzölgő, illatos húst a ropogós barna panír alatt és amikor az első falatot a számba vettem már patakokban folyt a könny a szemeimből. Annyira elszoktam a normális kajáktól, hogy estére megfájdult tőle a hasam.

Szépen lassan teltek a hónapok, éreztem, hogy kezdem visszanyerni az erőmet és a szomszédok is megjegyezték, hogy kivirultam. Tényleg kezdtem jól érezni magam, ám ekkor jött a feketeleves. A kollégák, akik kezdetben kedvesek és segítőkészek voltak, már nem állnak szóba velem. Mondjuk ez nem teljesen igaz, mert amikor ott a főnök, akkor jópofiznak, megkínálnak a behozott sütiből vagy sós nasiból, hívnak kávézni és Beácskáznak, de amikor nem látja őket senki...

Eleinte tényleg segítettek, bármit kérdeztem és bárkitől, szívesen megmutatták. Aztán valamikor átfordult bennük valami, mert ha most kérdezek, már nem válaszolnak, vagy direkt rosszul instruálnak, hogy a főnök leszúrhasson. Rossz címet adtak meg és emiatt rossz helyre postáztam egy csomagot, kihúzták a számítógépemből az egeret és a billentyűzetet, és hagyták, hadd szenvedjek vele perceken át. A legrosszabb azonban mégsem ez.

Direkt kihagynak mindenből. Nem hívnak kávézni, nem hívnak ebédelni és sosem kérdezik meg, kérek-e valamit a boltból. Félreértés ne essék, nem az ingyen ennivaló érdekel, hanem az fáj, hogy folyamatosan éreztetik velem, hogy kívülálló vagyok, egy megtűrt személy. Gátolnak a munkában, jó, tegyék, volt már dolgom ilyen kollégákkal, de az emberi gonoszság ellen hatvanévesen már védtelen vagyok. Mindig is az voltam.

Alig várom, hogy hazamehessek, de otthon rögtön rám tör az érzés, hogy másnap mehetek vissza. Imádom a munkát és szükségem van rá, de megmérgez és megbetegít minden perc, melyet a kollégák között töltök. Folyamatosan görcsöl a hasam, esténként szédülök, pánikroham tör rám az utcán és hiába akarnék korán lefeküdni és minél tovább aludni, alig jön álom a szememre. Hiába tudnék enni, nincs étvágyam.

Bea történetét Ághy Melinda jegyezte le

Nyitókép: Shutterstock