Rossz anya lennék attól, ha lelépnék pár napra?

A vírushelyzetet és a korlátozott financiális keretünket leszámítva, tényleg, miért is nem? Rossz anya lennék attól, ha minden évben lelépnék két- három napra valahova, ahol igazán kiszakadhatnék a hétköznapokból?

Szülőként a szabadnapjainkat praktikus okokból, a gyerekek szüneteihez, betegségeihez kell igazítanunk, ami azt is jelenti, hogy a munkahelyünkön ugyan nem kell dolgoznunk abban a pár napban, de a család ellátása, a gyerekekről való gondoskodás akkor is a szokásos mederben halad. Nincs baj azzal a mederrel, hálás vagyok, hogy van gyerekem, jó házasságban élek, de annyira jó lenne igazán szabadnak lenni, csak néhány napra.

Három napnál úgysem bírnám tovább, sőt, lehet, hogy még addig se, de azért szívesen kipróbálnám, milyen lenne csupa olyan dolgot csinálni, amit kisgyerekkel nem igazán lehet. Rossz az, aki rosszra gondol. Semmi káros vagy erkölcstelen élvezetre nem vágyom, csak egy céltalanul bolyongós napra egy ismeretlen városban, ahol a legmeredekebb utcácskán is bátran elindulhatok, és nem kell attól tartanom, hogy nyafogás és/vagy gerincsérv lesz a vége.

Megfőznék előre, gondoskodnék mindenről, csak hadd aludjak, ameddig jólesik, hadd ne válaszoljak egyetlenegy kérdésre sem és hadd pihenjek meg egy kicsikét úgy, hogy nem kell folyton a következő napirendi ponton agyalnom. Ki viszi, hova viszi, mit eszünk, mikor takarítsak stb. Szinte már nem is emlékszem, milyen hosszasan beszélgetni egy idegennel, úgy, hogy közben semmilyen zavaró tényező nem vonja el a figyelmem, hanem csak hagyom, hogy áramoljanak a világmegváltó gondolatok.

Ha ráadásul épp olyan programom van, ami a saját örömömet szolgálja (fodrász, edzés bármi), akkor hatványozottan felerősödik a szorongás. Ez nem biztos, hogy egészséges...

Sok helyről sulykolják belénk, hogy anyaként is maradjunk meg kívánatos, izgalmas nőnek, de mitől lennék izgalmas, ha nem történik velem a családon és a munkámon kívül, a világon semmi? Mit adhatnék magamból hosszú idő után, ha nem töltöm fel a raktáraimat?

Önmagam megnyugtatására elkezdtem kérdezősködni, olvasgatni, hogy vajon rendben van-e ez a „mehetnékem" vagy ez már az élet közepi válság (egyébként az is rendben van)? Rengeteg cikket találtam, amelyben pszichológusok értekeznek arról, miért jó, ha egy édesanya kilép a műszakból, és egyedül vagy más anyukákkal elutazik, de egyetlenegyet sem, amelyik ellenezné a rövid kiruccanást.

Azért nagyon hasznos, ha mamik szabadságolhatják magukat egy kis időre, mert a család egy kipihent, feltöltődött, hálás édesanyát kap vissza, és ha anya jól van, mindenki jól van. Járulékos haszon, hogy az apa-gyerek(ek) közötti kapcsolat is sokat erősödhet egy anyamentes hétvége alatt.

Magamat már sikerült meggyőznöm, már csak a család van hátra. Egyetlenegy aggályom maradt, hogy mit fog szólni a gyerek? Nagyon fog rám haragudni, ha nélküle megyek el? Kamaszként vajon a szememre hányja majd, hogy ő otthon sínylődött, amíg én szabadon hedonizáltam a nagyvilágban?

Rágódtam ezen egy darabig, aztán eszembe jutott az én anyukám. Voltak fárasztó, zűrös időszakaink, amikor biztos ő is vágyott volna arra, hogy kiléphessen egy kicsit a megszokott életéből és én cseppet sem bántam volna, ha megteheti. Csak hozzon valami ajándékot. Mondjuk, a türelmes, vidám önmagát. Na, jó, meg valami kis csecse-becsét.

Nyitókép: Shutterstock