„Mit gondolsz, miért szültem két gyereket? Lány vagy, mégis mi más hasznodat vehetném? Az a dolgod, hogy gondoskodj rólunk!" – harsogja anyám minden szombaton, amikor felvetem, hogy nekem is van saját életem, és néha szeretném azt élni az övé helyett. Ilyenkor jön, hogy ugyan milyen életem van nekem, hiszen egy férfi se felel meg soha, mert élhetetlen vagyok és mindet kirúgom valamiért, ahelyett, hogy örülnék, hogy van valakim, borzalmas vagyok, elviselhetetlen, blablabla. Na, nem mintha neki 70 évesen bármi izgalom lenne az életében, de ez így van már 40 éve, és szerinte ez a normális, hiszen neki ott van az apám.
Anyám szerint ugyanis élete annak van, akinek férje van, mert akkor van anyagi biztonság. Az egy percig nem zavarja, hogy én saját jogon is kényelmesen élek, lakásom van, saját vállalkozásom, lányom, unokáim, akikkel törődöm, és igen, bár nagyon nem tetszik neki, mert szerinte pénzkidobás, utazok, amikor csak tudok.
„Bezzeg az öcséd, az én drága kisfiam, ő rendes ember lett. Az kidolgozza a belét a családjáért, azért a szemét nőért is, aki meg sem becsüli őt..." – Az öcsém, na igen, az áldott jó gyerek, aki rosszat tenni nem tud, több száz kilométerre költözött, hogy ha egy mód van rá, minél ritkábban lássa a zsarnok anyánkat. Persze, hozzá is én viszem, ha látni akarja az édesét, nekem azonnal szabadságot kell kivennem, hogy néhány napot ott tölthessen azzal az „isten áldásával, meg a drága unokáival és az iszonyatosan-rettenetesen-borzalmasan idegesítő menyével, aki ellopta az ő ártatlan drágaságát."
Az iszonyatos meny a barátom, olyanok vagyunk, mint a testvérek, ez is szúrja a szemét. Az enyémet meg az, hogy bár imádom az unokahúgomat és az unokaöcséimet, nem igazán fér a fejembe, hogy az én lányomat, aki szintén az ő unokája, miért nem szerette ennyire soha? Kérdés persze, mit nevezünk szeretetnek... Még a dédunokáit is csak akkor szereti, ha éppen nincs más kínja.
Anyám a saját nővérét is gyűlöli, amióta a sógora, az én nagybátyám meghalt, nem áll vele szóba, pedig szinte szomszédok. A két fiútestvérével bezzeg tartja a kapcsolatot, ahogy apám bátyját is mindig imádta.
Két hete elutaztunk az öcsémékhez, nem olyan hosszú időre, mint anyám szerette volna, de a tesómmal kicsit összejátszottunk, és így jut is, marad is alapon náluk is töltöttünk pár napot és én is eljutottam a hónapok óta tervezett programomra. Természetesen ott is ment az ordibálás, a hiszti, a panaszkodás a fiának, hogy én sosem érek rá, és neki most a fiától kell segítséget kérnie, mert otthon nekem már nem is mert szólni.
„Komolyan, anyu? Én sosem érek rá?? Hát csak idefelé megálltunk vagy hatszor, de nem szóltál, hogy valamit el kellene intézni. Az egész nincs 10 perc, de nekem nincs időm? Minden héten többször viszlek valahova, úgy alakítom a munkámat, hogy te mindenhova eljuss, ahova akarsz, mert te bizony akarsz! Ha a lányomnak segítek, az is baj, ha az unokáimmal vagyok, az még nagyobb baj, mert neked mindig pont akkor kellene a segítség.
Minden szombaton nálad ebédelek, mert ha nem megyek, akkor azt terjeszted a családban és az ismerősök között, hogy le se szarlak és tőlem aztán meg is dögölhetnétek. Mégis mit vársz még tőlem?" – harsogtam az öcsém házában az egész család előtt, amire nem vagyok büszke, de nem bírtam magamban tartani.
Te mit képzelsz magadról – kérdezte tőle az anyám -, hát mit tudsz te, neked fogalmad nincs, milyen, amikor elszakítják tőled a fiadat! Azt hiszed, olyan könnyű túlélni? Majd megtudod, amikor elhagynak a fiaid!
A sógórnőmből kitört a röhögés, de olyan szinten, hogy rám is átterjedt, de még az öcsémre is.
- Mama, engem nem vett el tőled senki - mondta az egyetlen fia -, mert sosem voltam a tiéd. A fiad vagyok, ez mindig is így lesz, de felnőtt vagyok, és azért élek itt a feleségemmel, mert itt és vele akarok élni. Mások több ezer kilométerre laknak a szüleiktől, mi lenne, ha mi is külföldön élnénk, akkor mit csinálnál? – kérdezte anyámat, aki üvöltve azt válaszolta:
- Ha meg akarsz ölni, költözz csak még messzebb, költözz külföldre, és akkor meghalok, miattad halok meg! – harsogta.
- Dehogy halnál meg, ott van a lányod, 10 perc sétára lakik tőled, ott van az unokád, a dédunokáid, jól elvagy te nélkülem is, és ez a természetes. Nem vagyunk már gyerekek – mondta a testvérem, de ez csak olaj volt a tűzre.
- Ez a mihaszna? Ez a lánygyerek? – mutatott rám a „kedves" édesanyám -, ez pont arra jó, amire való!
A sírás fojtogatott:
- Anyu, te tényleg csak azért szültél, hogy legyen, aki gondoskodik rólad? – kérdeztem.
- Nem, nem azért szültelek. Azt hittem, fiú leszel, de nem így lett. A lánygyereknek pedig ez a rendeltetése, hogy gondoskodjon a szüleiről, szóval, ha innen nézzük, akkor igen. Ez a kötelességed. Mert ahogy én, te is csak egy lány vagy – válaszolta anyám.
Én pedig ott és akkor megfogadtam, hogy ha nem is hanyagolom el teljesen, az biztos, hogy néhányszor tényleg nagyon elfoglalt leszek, amikor éppen kitalálja nekem az újabb programot. Mert lány vagyok. Nő. És van saját életem.
Hajnalka történetét Könyves Kata jegyezte le.
Nyitókép: Sutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.