10 évesen maratont futni? Na, még mit nem?!

A sztori sokak számára ismert: adott egy 10 éves kisfiú, aki felnőtteket megszégyenítő kitartással, akaraterővel és fizikummal a legnagyobb hőségben lefutotta a maratont. Ez már eleve felháborító a legtöbb ember számára, hiszen, ha nekik nem menne, nehogy már másnak igen, pláne egy 10 éves gyermeknek. Egyből elkezdődtek a találgatások, mi lehet otthon, mi lehet a háttérben, a szülők mégis hogyan képesek megengedni, hogy a gyermekük ilyen fiatalon, ilyen módon terhelje a szervezetét.

Az édesapa a két fia nevével elnevezett Facebook-oldalon évek óta dokumentálja Lóci és 10 éves öccse, Olivér sportteljesítményeit. Azt látni, hogy van egy apuka, aki jót akar a fiainak, és mindent megtesz azért, hogy minél több (sport) élménnyel gazdagodjanak és elérjék a kitűzött céljaikat. A kérdés az, hogy ez valóban a két fiú célja? A két fiatal, mindössze 8 és 10 éves gyermek minden vágya, hogy az iskola mellett, a kikapcsolódás, pihenés helyett futóversenyeken teljesítsenek?

És itt nem napi egy, hanem akár napi 3-4 versenyről beszélünk!

Bár még nem vagyok szülő, azzal tisztában vagyok, hogy mennyire fontos egy fiatalnak a mozgás, az, hogy a fejlődő szervezete többféle mozgásformát megtapasztaljon, megismerje a határait, fejlessze magát fizikálisan és mentálisan egyaránt. Ebből kifolyólag tudom, hogy a gyermekem/gyermekeim biztosan fognak valamilyen sportot űzni, mert tudom, hogy az én életemben is mennyire meghatározó szerepe van a mozgásnak, hála annak, hogy egészen pici korom óta része az életemnek.

Ezt is a szüleimnek köszönhetem, akik, ahogy a sportot, úgy semmi mást sem erőltettek rám. Persze voltak elvárások, segítsek be a házimunkába, legyen kész a leckém, aztán találkozhattam a barátaimmal, de sosem éreztem azt, hogy valamit rám akarnak nyomni és azt csinálnom kell, ha akarom, ha nem. Tudod, miért nem akarták? Mert szülőként tudták, hogy semmivel sem lehet jobban elcseszni egy gyermek lelki biztonságát és személyiségét, mint azzal, hogy olyat erőltetnek rá, amit nem akar.

Vajon Lóci esetében mi állhat a háttérben? Tényleg a saját határait feszegette, vagy inkább bármi áron is, de kihajtotta magából az utolsó utáni szúszt is, csak azért, hogy a szülei büszkék legyenek rá és ne csalódjanak benne? A szülők túlságosan erőltetik a sportot a gyermekeik életében vagy a gyerekek számára valóban ez az igazi kikapcsolódás, ahol testileg és szellemileg is rendkívüli fejlődésen mehetnek keresztül?

Nézzük a másik oldalt, mi van akkor, ha Lóci mindene a mozgás, ha valóban egy kivételes gyermek, aki élvezettel és hatalmas örömmel a szívében sok felnőttet lepipálva futotta le maratont. Mi van, ha ettől ő tényleg egy jobb, kitartóbb, céltudatosabb emberré válik és kiteljesedett életet élhet a jövőben? Ha így is van, a szülők helyesen döntöttek abban, hogy engedték kitenni a gyermeküket egy ilyen nagyfokú fizikai terhelésnek?

Vajon szülőként hol van az a határ, ahol már megálljt kell parancsolni, függetlenül attól, hogy mit szeretne a gyermek? Vagy akkor vagyunk jó szülők, ha engedjük, hogy a gyerek megélje az álmait, bármekkorák is azok?

Az internetezők rágalmaira annyit reagált az édesapa, hogy nem hajlandó vadidegen emberekkel vitát nyitni arról, hogyan nevelje a saját gyermekeit. Ha valakinek nem tetszik, akkor nevelje jobban, okosabban a sajátját, nem kíváncsi senki véleményére.

Kedves Szülők! Ezerféleképpen lehet egy gyermeket nevelni, mindenkinek a saját döntése, miként neveli a sajátját, egy dolgot azonban kivétel nélkül tegyetek meg értük, a lelki biztonságukért, a jövőjükért: hagyjátok meg nekik a gyerekkort, a játékot, a fesztelen örömöt, ameddig csak lehet. Ez a legfontosabb útravaló, amit adhattok nekik.

Nyitókép: Shutterstock