Miért marad a férfi egy bántalmazó nő mellett?

Amber Heard és Johnny Depp becsületsértési pere újabb bizonyíték azt illetően, hogy a „szemét, agresszív férfi és a védtelen, törékeny nő” felállás a bántalmazó kapcsolatok terén ma már egyre kevesebbszer állja meg a helyét.

Egyesek számára még mindig nem egyértelmű, hogy a bántalmazott férfiak nem képtelenek megvédeni magukat, hanem ha fizikai erejüket kihasználva megteszik, ember legyen a talpán, aki kihúzza őket az örök szégyen gödréből. (Johnnyt épp egy rendkívül belevaló ügyvédhölgy rángatta ki onnan, méghozzá elég profin és sikeresen.)

Az ilyen esetek kapcsán nyilván sokakban felmerül a kérdés, hogy a bántalmazottak miért nem hagyják egyszerűen ott az agresszort, mi okból tartanak ki évekig olyasvalaki mellett, aki terrorizálja őket? Ha már házasságban vagy bejegyzett élettársi kapcsolatban élnek gyerekekkel, mindez nyilván visszatartó erőnek számít, de sokaknál még ez sincs érvényben. Akkor hát mi az oka az akár éveken, évtizedeken át húzódó kálváriának?

Az egyik legfontosabb magyarázat az, hogy az urak másképp értelmezik a bántalmazást, mint a nők. Elsősorban nem fenyegető tényezőként tartják számon agresszív párjukat, inkább sajnálják őt, és gyakran önmagukat hibáztatják, amiért képtelenek a nőt boldoggá tenni. Meg akarják menteni kedvesüket, reménykednek abban, hogy idővel pozitív változás áll be a kapcsolatukban, amennyiben teljesítik férfiúi kötelezettségeiket, és megadják a nőnek azt, amire szüksége van.

Ez azonban olyan, mint a zsákbamacska, hiszen nem tudhatják pontosan, mi fogja kiváltani párjuk dührohamait, és bár hihetetlennek tűnhet, egyes férfiak bizarr módon még élvezik is ezt az érzelmi hullámvasutat. Kifejezetten jellemző ez azokra, akik bántalmazó anya mellett nőttek fel, hiszen ez a családmodell ismerős számukra, ezért tudat alatt ehhez vonzódhatnak.

Az urak már kisfiúként megkapták a szülőktől vagy a nevelőktől azt, hogy ők az erősebbik nem, tűrniük kell, muszáj férfiasan helytállniuk, hiszen egyszer majd családfők lesznek, akik nem engedhetik meg maguknak a gyengeséget. Amennyiben viszont partnerük rendre aláássa tekintélyüket, megalázza őket akár nyilvánosan is, önbizalmuk hihetetlen mélységekbe zuhanhat, így pedig labilissá válhatnak lelkileg, és egy idő után már elhiszik a szeretett nőnek, hogy igaza van, ők tényleg semmirekellő szerencsétlenek.

Ezt lépten-nyomon próbálják megcáfolni, és már létre is jön az ördögi kör: két veszekedés közötti jó időszak jutalomként való felfogása, az újabb bántalmazást követően megfelelési kényszertől hajtott teperés, kibékülés, majd ismét bántalmazás, és ez így megy hosszú-hosszú éveken át – legtöbbször addig, amíg a helyzet már tarthatatlanná válik, vagy az egyik fél talál magának másvalakit.

Akárhogy is nézzük, nehéz a kiút egy ilyen bonyolult viszonyból, hiszen, ha a szakítást az mozdítja elő, hogy a férfinak elege lesz és valamilyen formában visszaadja partnerének, amit tőle kapott, azért szégyeníti meg a környezete, ha pedig „megfutamodik", azért.

A statisztikák szerint nyilván még mindig több nőt bántalmaznak párkapcsolaton belül, mint férfit, ám lehetséges, hogy ezek az arányok néhány éven belül kicsit kiegyenlítődnek, hiszen – mint azt Johnny és Amber példája is mutatja – szerencsére egyre kevésbé számít tabunak az, ha az erősebb nem képviselői felvállalják a sérelmükre elkövetett házas- vagy élettársi erőszakot.

Nyitókép: Shutterstock