6 hónappal a szülés után már az öngyilkosságot fontolgattam

Fogalmam sincs, hogy mikor csúsztam meg ennyire a lejtőn. Mikor tűnt el az az életerős nő, aki voltam. Az ambiciózus feleség, aki még állapotosan is befejezte a jogi egyetemet. A négy államvizsga között még arra is ügyeltem, hogy ne stresszeljem túl magam, mert árthat a babának. És ment is minden, mint a karikacsapás. Államvizsga kipipálva, szépen kerekedő pocak, széltől is óvó férj, lelkes barátnők csapata.

Már a szülés óriási trauma volt. Tíz év távlatából is minden pillanata borzongással tölt el... Szörnyű volt az elviselhetetlen fájdalom, a kiszolgáltatottság, és az érzés, hogy meg fogok halni. A vajúdás során elemi erővel tört rám a halálfélelem. Persze senki sem vett komolyan. Végül igazuk lett. Nem haltam meg a szó fizikai értelmében, de a lelkem egy része azon a hajnalon odalett.

Az igazi fekete leves csak ezután kezdődött. Magára maradt egy fizikai és lelki értelemben is megtépázott nő egy újszülöttel. A család és a barátok szépen lassan elpárologtak. Lecsengett az újdonság varázsa, és valahogy eloldalogtak a segítők.

Tényleg kész voltam eldobni az életem. Ültem az erkélyen, és meredtem magam elé. A szobában már órák óta üvöltött a gyerek, bármit is próbáltam, nem akart elhallgatni. Úgy éreztem: képtelen vagyok tovább hallgatni, hogy nem megy, be kell fejeznem. Hat hónapot bírtam ki. Egyetlen félelmem volt csupán: nem elég magasan van a lakás. Mi van, ha nem halok meg, és a férjemre még egy nyomorék nő is marad a kisbaba mellett?

Közben néztem a felpuffadt testem, tapogattam a hajam, amit már vagy két hete nem mostam meg, a pizsamanaci és a zokni között kikandikáló szőröket, és fogalmam sem volt, hogyan jutottam ide. Hiszen mindenki azt mondta, hogy menni fog, mert minden nő anyának születik. És én vagyok az egyetlen nyomorult kivétel,aki még ezzel a teljesen ösztönös, minden nőbe kódolt nemes feladattal sem tud megbirkózni.

Összeszedtem minden erőmet, és még egyszer, utoljára odasétáltam a kiságyhoz. Szerettem volna elmondani neki, hogy szeretem, és szerettem volna jó anyja lenni. De ahogy hozzáértem, gyakorlatilag égetett a bőre, olyan forró volt. A mai napig nem tudom, hogyan, de betettem az autóba, és bevittem az ügyeletre. Gyakorlatilag a gyerek megszületése óta nem voltam vele sehol kettesben, mert féltem, hogy nem tudnám megoldani a felmerülő helyzeteket. Csak a férjemmel vagy valaki társaságában mertem kimozdulni.

A rendelőben várakozva hagyott alább először a sírása. Ücsörögtünk ott, és megláttam egy szórólapot, amin az állt: szülés utáni depresszió. Nem jött egyből a felszabadult "meg vagyok mentve érzés", de elindított egy úton, ami kihozott életem legmélyebb pokoljárásából.

A történetet Baranyai Kata jegyezte le.

Nyitókép: iStockphoto