Babyblues, avagy a szülés utáni szomorú dallamok

Az "üres" hasamat bámulom a tükörben. (Mint egy kidurrant kosárlabda). Most. Mert most épp van két percem, amíg anyám ringatja a gyereket. Persze besípol a bébiőr. (Kurvaélet!!! Mindig elfelejtjük azonnal kikapcsolni, miután kivesszük a kiságyból.) Tűzoltás jelleggel láb- és hónalj borotválás, részletekre nincs idő - elég, ha a látszatot fenntartom. Azt a bizonyos részt nem merem megközelíteni, de elterveztem, hogy ha újra lesz két percem, legalább a bikini-vonalnak nekimegyek... hiába: egy új barátság kezdete.

A gátseb szépen gyógyul, szinte biztonsággal ráülök - ellenben a farokcsontba nyilalló fájdalom meg tud lepni. Sokszor olyankor jön, amikor kezemben a gyerek. Rémisztő, ahogy megremegek, ő pedig nyaklik ide-oda.

Vissza a fürdéshez. Ma én fürdetek. Lassan két hete van itt és még nem mertem megfürdetni. Mit is mondhatnék, szaranyaságból jeles. Nem bírom ha sír, de azt mondják a nálam bölcsebbek, hogy az is gyanús, ha nem sír. Na pont ilyen ellentmondásokkal van tele ez az egész. Tessék, most megint bőgök. Nem szimplán sírok, hanem zokogok. Keserves kétségbeesett kapálózás. "Soha semmi nem lesz olyan már, mint régen." Elvileg pont ez volt a cél, szóval...

Forrás: Dreamstime

Tegnap tizenöt percre kiszabadultam a lakásból. Ültem a ház előtt a téren, feszengtem a padon (farokcsont), és arra gondoltam, hogy mikor utoljára így ültem itt, még várandós voltam (nyilván megint bőgök), és rohadtul elegem volt az egészből.Így van ez, hogy egyikünkkel-másikunkkal olykor megfordul a világ, s a környezet épp oly közömbös marad, mint azelőtt. Lehet, hogy ez segít megőrizni a realitásérzékemet. Ez a közöny az állandóság, minden más változik.

Akik elzarándokoltak hozzánk az elmúlt napokban, mind azzal nyugtattak, hogy hat hét és vége ennek a hormon-sztorinak, addigra elapadnak majd a könnyek is. Tartsak ki.

Vajon mikor fogom megszeretni? Mert, hogy szaranyaságból nyilván dicséretest érdemlek, de az a helyzet, hogy én még nem érzek szeretetet. Gyakorlatilag nincsenek érzelmeim. Nem érzek semmit, csak valami iszonyú nagy káoszt idebent, valami megfelelési kényszert, nyomasztó súlyt, gyötrő felelősséget, kínzó aggodalmat, kétségbeesést, dühöt és a többit, de rózsaszín, csecsemő illatú angyali szeretetet nem. A született anyák biztosan nem így csinálják. Azok tutira nem bőgnek szoptatás közben a kisebesedett mellbimbóik miatt, zsigerből fürdetik a gyereket és úgy pelenkázzák, hogy a baba gurgulázva kacag közben (Kizárt! Ilyet egy újszülött nem tud...), meg se kottyan nekik az alvásdeficit vagy a vízilótest, mi több, büszkék erre a Picasso remekműre itt a tükörben.

Hát én bőgök. Még a gyerekorvos előtt is elbőgtem magam, nyilván a szeme se rebbent. Tipikus elsőbabás hormontúltengéses anyuka.- gondolta... Ő is a hat héttel, a három hónappal, meg a félévvel hitegetett.

Nos, lejárt az idő. A baba nyomatékosan közli, hogy éhes és ezen a világon senki nem tud most segíteni, csak én...

Még négy hét, addig pedig dübörög tovább a babyblues.

Nyitókép: Dreamstime

    Ezt olvastad már?