Egy cikk, amit minden szülőnek el kell olvasnia!

Egy szuper kisfiú, tele érzelmekkel, bölcsességgel, konfliktuskerülő természettel. Egy gyerek, akiről az első pillanatban éreztem: egy hullámhosszon vagyunk. Szóval, az én vérem.

Aztán 18 év múlva újra terhes lettem. Nagyon akartam még egy gyereket. Egy „tündi-bündi" kislányt álmodtam meg magamnak. Mindent elterveztem, de az élet gyorsan átírta a terveim.
Ott kezdődött, hogy már a terhesség is teljesen más volt. Rosszullétek, hányások és állandó enerváltság jellemezte. Persze, mikor megszületett a lányom, ő volt a legszebb. Az első hetek/hónapok rózsaszín ködben teltek. Szép lassan viszont, kezdett befurakodni a fejembe egy gondolat:

Ez a gyerek annyira más, mint én!

Először azt hittem, csak túl sokat hasonlítgatom a fiamhoz, a "bezzeg gyerekhez". De aztán csak nem szabadultam a gondolattól, sőt! Egyre több jelét láttam személyiségünk különbözőségének. Egy akaratos, erőszakos, mindent most azonnal AKAROK kisgyerek volt. 6 hónaposan már odacsapott, ha nem kapott meg valamit azonnal. Éreztem, hogy egyre nehezebben kezeli az én földhöz ragadt jegyem, a tüzes oroszlánt. Első néhány évünk azzal telt, hogy harcban álltunk. Leginkább azon ment a háború, ki a főnök?

A legtalálóbb kifejezés az akkori érzéseimre, hogy nem találom a gyermekemhez a kulcsot. Kaptam az élettől egy ajándékot, és nem tudtam kicsomagolni. Csak álltam, néztem, és egyre dühösebb voltam, hogy kifog rajtam a csomagolás.

Mindamellett a tehetetlen düh mellett iszonyatos lelkiismeret-furdalásom volt. Folyamatosan azt éreztem, nem szeretem annyira a gyerekem, mint amennyire egy anyának illene. Tipikus "szaranya" effektus.

Óvodás volt a lányom, mikor felismertem: szakemberre van szükségem.

Már nem emlékszem hogyan, de rátaláltam egy pszichológus hölgyre, akihez "anya-gyermek egymásra hangolódási" terápiára kezdtem el járni. Lehet, nem pontosan ez volt a neve, de mindenesetre ez volt a cél. Jó lett volna végre összecsiszolódnunk. A terápia a Gordon módszerre épült, mely egy kommunikációs technika, ami jól alkalmazható a szülők és gyermekek között létrejött problémák felismerésére és kezelésére.

Feltétel nélküli elfogadás

Nagyjából mindenki tisztában van azzal, hogy a feltétel nélküli elfogadásnak milyen nagy hatása van saját- és környezetünk életminőségére. A feltétel nélküli pozitív értékelésre elemi igényünk van. Illetve arra is, hogy pozitív és negatív érzelmeinkkel, tulajdonságainkkal együtt csupán létezésünkért szeressenek bennünket!

Aki tanult pszichológiát, az hallott már a Rogers-féle terápiás módszerről, ami ezen az elven alapul. Én mindig úgy gondoltam magamra, hogy empatikus, elfogadó ember vagyok. Az "Élni, és élni hagyni!" típus.

Első gyermekemmel kitűnő volt a kapcsolatom, és úgy általában sem éreztem, hogy problémám lenne az emberek elfogadásával, egy-két esetet kivéve. Viszont, mikor elemeztem a kivételes eseteket, mindig arra jutottam, hogy olyan tulajdonságokért utálok másokat, amik belőlem hiányoznak. Itt jön a kérdés: Ami belőlem hiányzik biztos, hogy rossz és utálni való tulajdonság? Nyilván nem!

Nem tehetem meg, hogy egyszerűen csak legyintek. Meg kell őt értenem, el kell tudnom fogadni. Sőt, ha nagyon jó akarok lenni, akkor meg kell szeretnem ezeket a tulajdonságokat! Ha pedig a legjobb akarok lenni, akkor a saját személyiségem fejlődésére kell fordítanom a helyzetet. Így tettem.

Első lépés: belső elfogadás

Felismertem, hogy a gyermekem részéről adott reakciók nem rosszak, csak mások. Egy másik személyiség spontán reakciója a körülötte zajló dolgokra. Megértettem és elfogadtam, hogy a gyermekem egy ÖNÁLLÓ SZEMÉLYISÉG! Egy másik személyiség, aki NEM ÉN vagyok, és ezt a másik személyiséget mindig, minden helyzetben tisztelnem kell, függetlenül az életkorától.

Második lépés: külső elfogadás

Egyre jobban elengedtem azt a kényszerképzetet, hogy a gyermekemnek olyannak kell lennie, mint én. Már nem akartam mindenáron megváltoztatni őt, és ezzel a felismeréssel elindult végre a rég áhított, pozitív változás a kapcsolatunkban. Már nem csak elfogadtam, hanem elkezdtem szeretni azt a határozottságot és céltudatosságot, amit a lányom képviselt. Válaszként pedig egyre ritkábbá váltak a felém irányuló agresszív megnyilvánulásai, majd szinte teljesen el is hagyta azokat.

Álljunk meg!

Sokszor mindent tudó felsőbbrendűséggel közelítünk gyermekeinkhez, és próbáljuk őket az általunk legjobbnak hitt valóságba belekényszeríteni, pusztán annak okán, hogy mi vagyunk a szüleik. Ha úgy érezzük, valami nem működik köztünk és gyermekeink között, ne féljünk megállni és kitekinteni magunkból! Lehet, hogy a hiba bennünk van...?

Nyitókép: iStockphoto