Amikor békét kötöttem az idővel…

Van egy kedvenc idézetem, ami tökéletesen érzékelteti azt, hogy én mit gondolok az idő múlásáról:

Mennyire igaz, ugye? Hányszor érezted te is azt, mikor egy szerelmi csalódástól a padlón hevertél, és annyira fájt a lelked, hogy azt hitted ezt az érzést nem éled túl? Ó, de még hányszor... Na, és túlélted? Hát persze, hogy túlélted. És már jött is a következő hülye, aki összetörhette a szívedet újra és újra. Néha ugyanaz a hülye, többször is... Egymás után... Így volt ez velem is, már az első szerelmi csalódásomnál.

Atyaúristen, milyen fülig szerelmes voltam az enyémbe, pedig alig voltam 11 éves, és épphogy csak elkezdtem a hatodik osztályt. Mindenki érte volt oda a suliban, és már nem is emlékszem miért, de ő akkor engem választott. Tisztára mint valami amerikai gimis filmben... Csak nálunk nem volt pomponcsapat, aminek én lehettem volna a kapitánya.

Szóval ez a dolog egy első, igazi gyermekszerelemmé érett végül. Képzeld, telefonon beszéltük meg, hogy járunk! És majdnem 1 hétbe telt, mire meg mertük fogni egymás kezét. Voltak óra közti elrejtett szerelmes üzenetek a padomban, meg minden, amit akarsz...

Na, de a lényeg, hogy szakítottunk!!!

Anyám segíts...! Le akartam ugrani a házunk tetejéről. Nem viccelek. Tényleg nekiindultam a legfelső szintnek a lépcsőházban, csak mindenki szerencséjére zárva volt az oda vezető ajtó. Bizony én szentül hittem, hogy itt és most ebbe belehalok. Annyit sírtam aznap, hogy be is lázasodtam. De végül ez is elmúlt. Érdekes, hogy a nagy bánat pont akkorra múlik el, amikorra elhalványul annak az emléke is, hogy milyen nagy boldogságot jelentett a szerelem beteljesülése...

No, de nem is kell ilyen messzire menni az időben. Alig 1 éve volt, mikor az életem fenekestül felfordult.

Emlékszem az első estémre, mikor eldöntöttem, hogy új életet kezdek, és elköltöztem egy saját lakásba. Emlékszem, az első egyedül töltött őszi estémre - miután egy több éves kapcsolatomat lezártam -, és az első estémre, miután végleg kiköltöztem abból a lakásból, ahol édesapám is felnőtt a nagyszüleimmel. Én tényleg nem akartam, hogy eladjuk. Mert akkor el kellett volna fogadnom, hogy ők elmentek, és nem lesznek többé.

Emlékszem, milyen nehéz volt, és hogy milyen nevetséges módon próbáltam ezt elrejteni, és találni valakit, akivel majd úgy tehetek, mintha mi sem történt volna. Aki kitölti minden IDŐMET. Teljesen mindegy volt, hogy ki az, csak ne legyek egyedül! Ha pedig mégis egyedül voltam, akkor sírtam. Ha nem sírtam, akkor pedig buliztam. Aztán pedig buli után folytattam a sírást.

Állandóan szerelmes akartam lenni, aztán pedig mindent megtettem, hogy nehogy beleszeressek valakibe - hisz akkor újra érezni kéne. De az egyedüllét gondolata továbbra is annyira megrémített, hogy szinte görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy valaki mindig a közelemben legyen. És ehhez a macskám sajnos édes kevés volt.

Biztos nagyon teátrálisan hangzik, de nyár végén kiutaztam pár napra Bécsbe, hogy magammal tölthessek egy kis IDŐT. Ez hatalmas fordulópont volt az életemben. Imádtam ott lenni egyedül. Egyedül beülni nőként egy étterembe, élvezni az ízeket, bejárni a várost, arra menni amerre én akarok. Eltévedni és visszafordulni. Jó volt kicsit azt érezni, hogy lehetek én is olyan magabiztos, mint Julia Roberts az Ízek, imák, Szerelmek című filmben.

Büszke voltam arra, hogy egyedül nekivágtam ennek a gyönyörű városnak. Egyedül. Én. Aki azelőtt még a sarki boltba is utált lemenni kíséret nélkül. Közben pedig rájöttem, hogy a világ nem omlik össze csak azért, mert most nőként magamra maradtam, a saját időmmel egyedül. Nem! Pedig hajlamosak vagyunk ezt hinni.

Szerelmek jönnek-mennek. Sajnos olykor elveszíthetjük a szeretteinket is... A világ változik, és tényleg soha semmi sem örök, és ebbe vagy beletörődünk, vagy belehalunk. Bármennyire is ragaszkodunk a dolgainkhoz, idővel minden elmúlik. Vagy elfogadjuk, vagy utáljuk. Igen, tudom, ez most szörnyen közhelyes, de a közhelyek sem véletlenül születtek...

Hidd el, azóta már én is örülök, hogy elrepült felettem ez az egy év! Örülök, hogy azóta már nemcsak az arcom mosolyog, hanem a lelkem is. És örülök mindenkinek, aki bármilyen módon is, de részese volt ennek az őrületnek. Akkor is, ha fájó szívvel gondolok rájuk - de általuk váltam boldoggá.

Azt üzenem nektek, hogy tanuljatok meg bízni a saját sorsotokban, és abban, hogy az élet mindig tartogat számotokra valami mást. Hidd el nekem, hogy azért csapódott be mögötted olyan erősen az az ajtó, hogy egy új kinyíljon előtted. Mert mindig kinyílik. Gondolok itt egy új munkahelyre, egy új lakásra - ahol új életet kezdhetsz a macskáddal -, vagy akár egy új szerelemre, ami majd begyógyítja a régi sérelmek mély sebeit.

Szóval, azt mondom, ne rémülj meg csak azért, mert valami elmúlt, vigasztaljon az, hogy minden okkal történt! Bátorítsd magad reményteli ígéretekkel, de óvd meg magad attól, hogy bármihez is görcsösen ragaszkodj!

Nyitókép: iStockphoto