Ne túléld, éld az életed!

Azért tanulunk, hogy aztán dolgozhassunk, hogy aztán megvalósíthassunk minden olyan célt, amit kitűztünk magunk elé. De vajon elég időt szánunk arra, hogy a munka mellett vagy főleg az után megálljunk és néha körülnézzünk, vajon mit sikerült elérnünk és megteremtenünk magunknak?

Amióta az eszemet tudom, anyukám és apukám folyton dolgoznak. Dolgoznak a munkahelyükön, dolgoznak munka után, dolgoznak kint a kertben, a ház körül, dolgoznak még kicsit lefekvés előtt, majd reggel minden kezdődik elölről. Nagyon csodálom őket és mindazt, amit elértek, megteremtettek a testvéremnek és nekem, viszont azt látom rajtuk, hogy az egész életük egy mókuskerék, amiben robotszerűen próbálják folyamatosan utolérni magukat - nulla pihenéssel és kikapcsolódással. Arról nem is beszélve, hogy talán maguk sem tudják, miért hajtanak ennyire, ahelyett, hogy néha magukra is fordítanának egy kis időt. Akárhányszor szótlanul figyelem őket, mindig arra a következtetésre jutok, hogy én nem akarok így élni. Nem akarom, hogy az életem csak a munkáról szóljon és mire ebből feleszmélek már elszállt felettem az élet, amit nem is éltem meg igazán. Persze tudom, hogy ez elméletben nagyon könnyű, viszont a gyakorlatban nagyon nehezen megvalósítható.

Míg a felmenőink azt hajtogatják, milyen könnyű és gondtalan életet élünk jelenleg, mégis állandóan azt érzem, minden nehéz és nehezen elérhető a mai világban. Annyi minden vesz minket körül, annyi mindenre oda kell figyelni a hétköznapokban, hogy szinte érzelmek nélkül, robotokként toljuk végig a heteket, hónapokat, hajtjuk az igát és teljesen elfelejtünk jelen lenni és odafigyelni arra, ami igazán fontos.

Azért, hogy mindent meg tudjunk magunknak és a családunknak teremteni, folyamatosan, szinte állandóan dolgozunk. 0-24 jelen vagyunk, emailekre válaszolunk, chatelünk, online meetingelünk, ami miatt teljesen megszűnik létezni a szakmai és a magánélet közötti határ. A modern, felgyorsult világ szinte megköveteli, hogy állandóan jelen legyünk, s ez hosszú távon tarthatatlan. Ha nem szabunk határt ennek, akkor könnyen átcsúszhatunk abba az életbe, amiben a saját szüleim is élnek.

Annyira küzdenek, hogy nekik és a gyerekeiknek mindenük meglegyen, hogy elfelejtik megélni a napokat és megtölteni azokat élményekkel, felejthetetlen pillanatokkal, pozitív érzésekkel.

Sajnos én is belecsúsztam ebbe, és csúszkálok a mai napig. Hajtok, robotolok, hogy legyen házam, autóm, szép nagy családom, utazhassak, élményekkel gazdagodhassak, de annyira hajtok és hajtok, hogy közben elfelejtek megállni és a tervezgetés helyett megélni azt, aki vagyok, azt, amim van. Nem akarom ezt így tovább csinálni.

Igenis fontos, hogy a munkaidő vége tényleg a munka végét jelentse, igenis fontos, hogy a magánélet fennmaradjon, s ebbe a céges emailekre való válaszolgatás már nem szabad, hogy beleférjen. Igenis fontos, hogy időnként kiszálljunk a saját életünkből néhány napra és utazzunk, feltöltődjünk, élményeket gyűjtsünk. Igenis fontos néha félretenni a mobiltelefont és a bögre kávénkat teljes nyugalomban és nem a közösségi médiában szörfölgetve elfogyasztani. Fontos jelen lenni, fontos élni, másképpen talán nem is érdemes...

Nyitókép: Shutterstock