Kötelező a szerelem?

Mert hát a szerelem a leghatalmasabb és a legfontosabb érzés, ami mindenki számára kötelező! És mint tudjuk, boldogok csak akkor lehetünk, ha rátalálunk a kedvesünkre és akkor végre elragadhat magával a mámor őrjítő ereje! Vagy legalábbis valami hasonló.

Azt hisszük, - mert ezt sulykolják belénk - hogy a szerelem nem más, mint életünk és létezésünk értelmének alfája és omegája. Hogy párkapcsolat nélkül a világ az egyén számára kiüresedett és teljességgel értelmetlen.

Legszentebb küldetésünk nem más, mint a párkeresés nemes feladata. De nem ám csak úgy akármilyen párt! Nem, nem! Küldetésünk világosan kimondja, hogy a Tökéleteset találjuk meg, nagy T-vel! Az igazit! A nagy Ő-t!

Nagy tévedésben vagy tehát, ha azt hiszed: egy átlagosan intelligens, nem kirívóan jóképű és nem busásan gazdag férfival vagy nővel boldog lehetsz. Illúziókba ringatod magad, ha úgy gondolod, hogy egy-két ponton kompromisszumot köthetsz.

Ja és még valami! Ha az előre megírt, egyetlen lehetséges párod pont rossz időben reinkarnálódott és legnagyobb sajnálatodra még nincs egy éves sem, akkor bocsesz, de megszívtad! Köszi a részvételt, talán majd legközelebb. Addig pedig sajnos muszáj lesz nyomorultul tengetned hátralévő szánalmas kis életed...

Vagy ott van még a másik véglet!

Amikor olyannyira képesek vagyunk a szerelem fennhatóságát túlmisztifikálni, hogy akkor sem lépünk ki egy kapcsolatból, ha tökéletesen tudjuk: nem vagyunk benne egy fikarcnyit sem boldogok. Mert inkább szenvedünk nap mint nap, minthogy egyedülállóak legyünk!

Azonban, ha saját életünkben a barát vagy barátnő projektet már sikeresen kipipáltuk, sajnálkozva követjük nyomon azon barátaink magánéletét, akik még a magányos szerencsétlenek táborát erősítik.

És miközben felvértezzük őt a legtutibb módszerekkel, egy pillanatra sem gondolunk arra: lehet, hogy megsértjük a barátunk érzéseit. Mert a jó szándéktól elvakultan nem vesszük észre, talán valahol azt is kommunikáljuk, hogy:

Természetesen, nagy T-vel. Holott sehol sincsen az megszabva, hogy életünk egyetlen értelme csakis a szerelem lehet. Oké, naná, hogy csodálatos érzés! Ez elvitathatatlan. De azok az emberek is teljes értékű boldogságot élnek ám meg, akiknek nincs párjuk! Sőt továbbmegyek - és csak félve írom le - épp nem szerelmesek.

Mégis úgy kezeljük a szingliket, mint akik a segítségre szorulnak. Mintha a boldogtalanság stigmáját hordanák magukon. És amikor tiltakoznak, hogy "köszönik szépen, ők teljesen jól vannak", mi megértően bólogatunk és a szívünk mélyén azt hisszük: szegények, még maguknak is hazudnak.

De álljunk már meg egy pillanatra!

Valóban a szerelem az élet kvintesszenciája? Valóban selejtes az az ember, aki egyedül van? Valóban el vannak veszve ezek az örök agglegények és vénkisasszonyok? Tényleg csupa szomorúság az életük, miközben magányosan leskelődnek besárgult csipkefüggönyeik mögül? Törvényszerű, hogy idős korukban barátok nélkül élnek majd kiüresedett otthonaikban? Hogy a visszhangzó falak között kóvályogva, megkeseredetten, ördögi terveket eszelnek ki szomszédjaik ellen, puszta unaloműzésből?

Dehogyis!

Több közeli barátom is él egyedül, és jelentem: határozottan boldogok! Roppant kellemetlen, de egyikőjük sem depressziós. Határozottan elégedettek az életükkel, és ettől a kiegyensúlyozottságtól ráadásul nagyon kellemes személyiségek. Sok barát veszi őket körül és aktívabb társasági életet élnek, mint a párkapcsolatban élő ismerőseim.

Mikor arról faggattam őket, hogy miért nem szállnak be ők is a párkeresős játékba, nevetve válaszolták, hogy köszönik szépen, de nincs rá szükségük!

Még több cikk Vandától!

Ha idáig eljutottál, már biztos rajongsz Vanda stílusáért, és nem bírod visszafogni magad, hogy még többet olvass tőle. Megértjük, és segítünk is neked. Az írói oldalán rengeteg írása vár rád.

Fotó: Szabó Gábor

Nyitókép: iStockphoto