Az örömgyilkos, kegyetlen férjemet az tette boldoggá, ha én szenvedtem (18+)

Bármi, ha készültem rá és téged szorongással töltött el, mert pontosan tudtad, erősebb leszek általa, bosszúért kiáltott. Órákkal előtte elkezdtél basztatni, lehúzni, így a végén oda jutottam, kedvem sem volt elmenni. Számtalan programot mondtam le ezért, s közben láttam az elégtételt a képeden, ahogy jóllakott, sunyi vigyorral, a tarkódon keresztbe tett kézzel hátra dőltél a gurulós székedben. Néha kívántam, bárcsak fejre állnál vele.

Ha előre nem nyírtál ki, akkor megvártad, amíg haza jövök, nevetve, feltöltődve. Elég volt ránézni a savanyú ábrázatodra, már tudtam, nem úszom meg és kivétel nélkül így is lett. Kitűnő érzékkel tudtál beszúrni valami degradálót, valami lehúzót és ekkor sem tudtad titkolni beteges örömödet, amikor láttad, hogy már megint győztél. Az agyamra mentél. Nem kaptam melletted levegőt. Szűk volt a tér. Állandóan gyomorgörcsöm volt, a torkomban gombóc, a mellkasom úgy szorított, hogy mindig azt hittem, infarktust kapok.

Nálunk, veled, nem voltak ünnepek. Vagyis látszólag voltak, mert mindig óriási segget kerítettél mindennek, ami külsőség volt.

S elvártad, hogy díjazzam, hogy örüljek, mert hát te mindent megtettél, hogy kibéküljünk. Abból, amit te magad gyártottál.

Állandóan beleszóltál mindenbe, arrogáns, pökhendi, ellentmondást nem tűrő hangon és modorban: hogy tanulok a fiammal, miért úgy, tök gáz, majd te megmutatod. Ha nem engedtem és védtem a kikészült gyerekem, üvöltöttél, ránk támadtál, addig, amíg már a földön nem kuporogtunk. Ott fölénk tornyosultál és közölted, neveljem egyedül, ha olyan jól tudom, hogy kell csinálni, te innentől leveszed róla a kezed. Hála az égnek.

Veled minden ünnepi készülődés és minden ünnep rémálom volt. Születésnap, családi vagy baráti összejövetel, karácsony, bármi, maga volt a pokol. Gyűlölted, ha feldíszítettem a lakást, ha szépen megterítettem. Gyűlölted, ha ajándékokat készítettünk a fiammal, gyűlölted, ha ünnepre hangoló dalokat hallgattam, ha mécseseket, gyertyákat gyújtottam. Azt akartad, maradjunk ridegtartásban, hogy ne tudjunk töltődni, hogy te uralkodhass rajtunk és addig zabálj belőlünk, míg a végtelenül üres és velejéig romlott lelked meg nem töltötted ideig-óráig.

Az első nélküled töltött ünnep nem volt az igazi. Nem volt az, mert tele voltunk fájdalommal, sérüléssel, küzdöttünk a rengeteg nehézséggel: anyagiakkal, újrakezdéssel, gyógyulással, talpra állással, gyásszal, poszttraumával. De mégis összehasonlíthatatlanul jobb volt, mert béke volt. Nyugalom. Készülődhettünk. Nyugodtan, hangolódva, nevetve. Egyszerű étel került az asztalra, filléres, apró ajándék a fa alá, de egész nap társasoztunk, nevettünk, ettünk-ittunk és élveztük a megnyomorítás nélküli együttlétet a fiammal.

A következő már felemelt. Mindent úgy csináltunk, mint előtted. S újra ráéreztünk az ízére, illatára, hangulatára. Újra szorongás nélkül, felhőtlenül, örömmel díszítettünk, sütöttünk, főztünk, hívtunk családot, barátokat. Tobzódott az otthonunk az illatokban, fényekben, gyönyörködtünk minden apró kis részletben, és én annyira hálás voltam. Akkor, amikor menekültünk és sebzetten kezdtem felépíteni a régi-új életünket, csak az eszemmel tudtam, egyszer minden elmúlik. Nem éreztem semmit. Üres voltam és halott.

De belekapaszkodtam, beleharaptam a tudatba, hogy túl leszek, túl leszünk rajtad és mindenen, amit okoztál. Hogy nem adom fel és majd újra boldog leszek. Nem hittem el, csak tudtam, hogy így lesz. Ez lett a mantrám, ezt hajtogattam a nap minden ébren töltött percében. S aztán egyszer csak érezni kezdtem. Először csak apró dolgokat, később egyre teljesebbeket. S ma már, tudod, igazi, valódi, szerető családban élek, egy csodálatos Ember, Férfi oldalán, a fiammal, aki a közös fiunk lett, hiába nem a férjem a vér szerinti apja. S tudod, vele lélegezni lehet minden ünnepkor, a mindennapokban és az öröm idején is.

Tudod, valamelyik nap szembe jött velem egy istenverte kép rólad a közösségi médián. Az új családoddal. Akiket én inkább az újabb áldozataidnak hívok. S azt láttam, hiába a vetítés, milyen tökéletes pár vagytok, milyen boldogságban éltek, én látom az arckifejezésed, az üres tekinteted és látom a feleséged élettelen és sebzett szemét. Másnak eladhatod magad, de én látom, ki vagy. S tudom, bármit is mondj, bármi történik az életedben, te soha nem vagy és soha nem leszel boldog. Mert képtelen vagy rá. Mert benned csak szörnyetegség, üresség és őrület lakik. S bevallom, engem ez elégtétellel tölt el. Mert pontosan azt kapod, amit megérdemelsz. Saját magaddal kell együtt élned.

Nyitókép: Shutterstock