A gyerekkönyvek mellett, kisfiú koromban akartak megerőszakolni (18+)

Egy pillanat volt csak az egész, az osztálytársak, akikkel jöttem lefelé, talán észre sem vették, hogy a földbe gyökerezett a lábam, s a vér kifutott belőlem. Amilyen gyorsan jött a pánik, olyan gyorsan hoztam döntést, és ahelyett, hogy egy tanárhoz mentem volna átmeneti menedékben reménykedve, menekülőre fogtam. Magabiztosnak vélt léptekkel, célirányosan indultam a kijárat felé. Próbáltam kerülni a tekintetét, de láttam, éreztem, hogy megindult felém. Felkelt a padról és oda fog érni hozzám. Előbb, minthogy kisurranhatnék.

Szándékosan nem néztem rá, minden erőmmel igyekeztem a kijárat felé fókuszálni, elnyomni mindazt, amit a szememmel két oldalról, így pedig belőle is érzékeltem. De ettől furcsa mód csak még élesebben láttam őt. A szívem úgy dobogott, hogy majd szétfeszítette a torkomat. Már nem is a mellkasomban, hanem a számban éreztem a szívverésemet. Kezdtek tompulni az érzékeim, mintha víz alól hallottam volna az aula gyerekzsivaját, a szemem előtt a kép pedig szemcsésedni kezdett. Minden porcikámmal ki akartam szabadulni innen. Ha fizikailag nem megy, akkor hát elájulok.

Az alig tízméteres távolságot a lépcsőtől a kijáratig élethosszig tartó útnak éreztem. Amikor karnyújtásnyira került az ajtó, amikor azt hittem, hogy hozzám fog érni, hirtelen elé állt valaki. Nem emlékszem, hogy kicsoda, talán egy tanár volt, de a semmiből bukkant fel. Én pedig, mint aki szárnyra kapott, kirepültem az általános iskola kapuján. Filmbe illő volt, a napfénybe érkeztem, a hallásom és a látásom is egy csapásra visszatért.

Nem lassítottam a tempón. Amennyire csak tudtam, iparkodtam hazafelé. Amikor elhagytam az iskola előtti kis parkot és kiértem az utcára, félve hátrapillantottam. A vér pedig megint kifutott belőlem. Megláttam, ahogy kezeit ökölbe szorítva, tekintetében a vad elhatározással kocog lefelé a kapu előtti nagy lépcsőn és már vágtat is át a kis parkon. Indulnom kellett. Még mindig nem futottam, csak olyan gyorsan szedtem a lábaimat, ahogy bírtam. Fújtattam, a pólómat már átizzadtam, a kezemben lévő tornazsákot pedig úgy szorongattam, hogy fehérlett tőle a kezem. Ez volt akkor az egyetlen, amibe kapaszkodhattam.

Éreztem, hogy nem érek haza. Nem laktunk messze az iskolától, de mégis hosszú gyalogút lett volna ebben a helyzetben, kvázi az életemért menekülve. Akárcsak az iskolában, most is gyors döntést hoztam. Még a kereszteződés előtt irány váltottam és nem jobbra, a zebra felé, hanem balra, a kis fiókkönyvtár felé fordultam. Megfogtam a kilincset, lenyomtam és épp toltam volna befelé az ajtót, amikor megéreztem a testéből áradó meleget a hátam mögött. Fel sem fogtam, hogy mögém került, nem láttam, mikor ért utol, de mögöttem volt. Éreztem az illatát, hallottam a nyakamban a lihegését, szinte egyszerre léptünk be az üvegajtón.

Zihálva értem a könyvtáros asztalához, miközben ő gyorsan oldalra húzódott és az újságos állványon kezdett matatni. A régimódi, lakozott asztal mögött ülő hölgynek bemondtam a nevem, aki odaadta az olvasókártyát én pedig azonnal bevonultam a hátsó, kis olvasószobába. Nem volt más a kéthelyiséges könyvtárban, csak mi hárman. Én pedig a lehető legrosszabbat választottam, és beléptem abba a helyiségbe, ahol kettesben lehetett velem. De a gyerekkönyveknek fenntartott kis zug volt korábban a menedékem, oda vonultam félre a félhomályba, a néhány csiptetős lámpával felszerelt biztonságos odúba, a korábbi mesevilágba.

Pár percig úgy éreztem, hogy megmenekültem. Azt hittem, a könyvtáros elküldi majd a srácot, hiszen elképzelni sem tudtam azt, hogy neki lenne ide, vagy úgy egyáltalán bármelyik könyvtárba olvasójegye. Olyan rossz híre volt az egész iskolában. Meg sem fordult a fejemben, hogy be is iratkozhat, hogy csak azért, hogy velem kettesben legyen, képes ezzel is bíbelődni. De megtette, és ahogy kezdtem lenyugodni, bízni abban ahogy elmúlt a veszély, az árnyéka megjelent az ajtóban.

A kis széken ültem, ölemben szorongattam a tornazsákot, ő pedig nem sokat hezitált. Odalépett hozzám, letolta a nadrágját, megragadta a fejemet és két kezével a fehérneműjéhez dörgölte az arcomat. Próbáltam ellenállni, feszítettem a nyakam, nyöszörögtem, és végül ez mentett meg. A könyvtárosnő ekkor beordított az olvasószobába, hogy csönd legyen, mire a srác felhúzta a nadrágját, sarkon fordult és kiviharzott a könyvtárból. Percekig ültem ott magamba roskadva, a füleim lángoltak és még mindig szorítottam a tornazsákot.

Ezt követően állandóan attól rettegtem, hogy összefutok vele az iskolában. Évekkel később, már középsulis koromban láttam őt újra és utoljára, akkor viszont már tudtam, hogy társaságba kell menekülnöm, mert egyedül képtelen lennék szembenézni vele. Még ma sem menne.

Nyitókép: Shutterstock