„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” - Úgy döntöttem, megtartom

A nyolcvanas évek vége felé jártunk...

Szinte még gyerek voltam. Ugyan már érezhető volt a levegőben a változás, ami hamarosan mindent átformál a világban, ám, hogy bennem is megváltozik örökre valami, arra egyáltalán nem gondoltam. Ahogy már írtam, a nyolcvanas éveket tapostuk, és akkoriban minden más volt. Fiatal házasok voltunk és igyekeztünk vigyázni. Vigyázni arra, hogy a szülők rémálma nehogy bekövetkezzen és túl korai legyen az öröm. Igyekeztünk, ám úgy tűnt mégsem vigyáztunk eléggé. Mégsem voltak olyan megbízhatóak azok a pirulák, amiket akkoriban a biztonságos házasélet reményében írtak fel az orvosok. Aztán egy szilveszter éjjelen...

Durrantak a pezsgők, petárdazajtól volt hangos a lakótelep, szerelmeset játszottunk, én valahogy mégsem éreztem jól magam. Pár hét múlva feltűnt néhány aprócska, mégis furcsa változás bennem. Bevallom, megijedtem. Mi lesz, ha? Á, az nem lehet. De mi lesz, ha mégis? Uramisten....
Tisztán emlékszem, odakint szötymörgősen esett, amikor édesanyám elvitt egy külvárosi doktorhoz, ahhoz, akinél én is születtem tizennyolc évvel azelőtt. A vizsgálat egyértelmű eredményt mutatott.

– Kisasszony, maga gyermeket vár!

Úgy gondolom, kétféle reakció létezik ilyenkor, ahogy a regényekben is olvastuk.
Vagy kiugrik a bőréből az anyuka, - ha van ott egy apuka is, akkor az is - vagy kétségbeesik és elsötétül előtte minden. Úgy emlékszem, nálam az utóbbi filmkockák peregtek le.

El tudjátok képzelni azt az érzést, amikor az anyátokkal álltok a nőgyógyászaton, és egyetlen pillanat alatt megváltozik az életetek?

Egyetlen alternatíva létezett a mi világunkban. Házasság. Gyermekek.

Semmilyen más választ nem volt elfogadható. Még a gondolata is bűn. Így nőttem fel.
És ez normális. Valahol... Úgy döntöttem, megtartom. Hogy ez valóban kinek a döntése volt? Egyáltalán dönthettem volna e másként? Hiszek a sorsban, tudom, hogy semmi sem történik véletlenül. De mégis... Miért? Miért pont most? Miért pont én?

Hazafelé a villamoson édesanyám mellett szótlanul ültem.

Fátyolos tekintettel bámultam kifelé az ablakon és fogalmam sem volt, mi történik...
Nem tudom megfogalmazni, mit éreztem. Nem volt bennem sem harag, sem gyűlölet, sem átkozódás, de a boldogság sem vetett szét. Kár lenne hazudnom.

Alig egy hónapja voltam férjnél, még szinte sehol sem voltunk kettesben és az ezt megelőző évek sem hoztak túl sok meghitt pillanatot. Gondoltam, majd most kezdődik az ÉLETEM.

Elkezdődött. Nem épp úgy, ahogy elképzeltem, de elkezdődött.

Aztán egy hosszas beszélgetés után elkezdtem érezni az örömöt, és másnap reggeltől úgy láttam magam, mint egy Nőt, aki nagyon fiatalon lesz Anyuka. Milyen távolinak tűnik, milyen idegennek. Anya! Biztosan felnövök majd ehhez a szóhoz?

Ahogy elkezdtem kikerekedni, - ami rám is fért akkoriban;-) - egyre inkább Nőnek éreztem magam. Megszépített a várandósság. A kávé illata is csak pár napig zavart, aztán minden ugyanúgy ment, vagyis sokkal jobban. Mindent ettem, mindent kívántam, édeset, sósat, savanyút. A szülők is szép lassan elfogadták, hogy a gyerekeknek gyerekük lesz.

Utánam fordultak a férfiak az utcán, de még a nők is. Többször hallottam a - látod, milyen szép kismama megy ott!? - mondatot, mint bármilyen bókot addigi életemben. Már nemcsak kívül, belül is készültem a kicsi fogadására. Fogalmam sem volt, lány lesz-e vagy fiú, az orvosok sem tudták, de nem is akartam tudni. Legyen meglepetés! - gondoltam magamban.

Gyűjtöttem a kis ruhákat, csinosítottam a kisszobát és vártam. Vártam, amiről nem tudtam milyen. Vártam, amiről mindenki mást mesélt... Egy szép szeptemberi délután ott a szülőszobában fekve már nem e világban léteztem. Minden olyan szürreálisnak tűnt. Sárga leveleket hordott a szél a liget felől, Nena, 99 luftballonja szólt a rádióban. Utolsó erőmmel még megpróbáltam. Ahogy a doktornő kérte mosolyogva: Na még egyet. Már nincs sok hátra!

És akkor ott a szülőszobában délután kettő óra tájban kisütött a nap. Világra jött egy gyönyörű, barna hajú kislány. Engem választott. És én örökké hálás vagyok neki ezért.

Anya lettem, és valóban minden megváltozott. Az egész életem fenekestül felfordult. Visszatekintve, egyetlen percét sem bánom. Döntöttem. Így kellett történnie. Mindennek! Már tudom.

Nyitókép: Shutterstock