Bosszúálló vagyok? Lehet, de nekem ez akkor is járt!

Izgatottan simítom végig a bordó ruhát a derekamnál. Elégedett vagyok. A vérszín selyemben, a vörös rúzzsal és a fekete hajammal olyan vagyok, mint valami modern Hófehérke, Ő pedig tudom, hogy imádja az ilyesfajta asszociációkat.

Egy újabb réteg festéket kenek az ajkamra, hogy még mélyebbé váljon a színe. A szememen csak spirál van és egy hajszálvékony tusvonal a pillák tövében, ami leheletnyit felfelé kunkorodik a külső szemzugban, hogy cicásabb legyen a pillantásom. Az arcom rózsás, a hajam egyenes fürtökben omlik a vállamra. Néhány kósza tincs a dekoltázsomba csúszik, amit szépen kiemel a ruha alatt rejtőző, enyhén push-upos melltartó. Fekete lakk körömcipőt húzok a lábamra és épp a fekete kistáskámba ejtem a rúzsomat, amikor csengetnek. A taxi megérkezett. Jó húszpercnyi késésben vagyok, de nem sietek, pont így terveztem.

Az étterem ajtajában egy pincér fogad, majd miután mondok egy nevet, elindul előttem, hogy az asztalhoz vezessen. Ahogy lépkedek a vacsorázó párok, üzletemberek és baráti társaságok között – bár mereven előre nézek – érzem, ahogyan a tekintetek követnek.

Helyes – gondolom – Pont ezt a hatást akarom elérni.

A nők összesúgnak mögöttem – vagy elismerően vagy rosszindulatúan, sosem lehet tudni -, a férfiak egy része lopva, egy másik részük pedig egészen nyíltan bámul. Feltűnő vagyok, az biztos! A pincér hátát nézem, majd amikor kifordul előlem... az asztal mögött ott ül Ő.

Most nagyon tudatosnak kell lennem! Stabilnak, rendíthetetlennek, mint egy kőszikla és persze magabiztosnak. Nem remeghet meg sem a kezem, sem a szám széle, sem a hangom. Nyugalomra intem magam és leülök a kihúzott székre. Megköszönöm a pincér udvariasságát, de miközben rá nézek, a perifériás látásommal észlelem, ahogy a velem szemben ülő férfi tétován a nyakkendőjéhez nyúl a zavar jeleként. Mire leadom a pincérnek az italrendelésemet és odapillantok a vacsorapartneremre, már nyoma sincs a zavarának.

Forrás: Shutterstock

Magabiztosan mosolyog rám teli szájjal, én mégis tudom, hogy ideges. Hiszen ismerem. Hiába telt el hat év.
- Remekül nézel ki – szakad fel belőle egy nagy sóhaj kíséretében.
- Igen, tudom – válaszolom pökhendi módon. Tudom, hogy nincs hozzászokva tőlem az ilyen szavakhoz. A hatás nem is marad el, láthatóan megint zavarba jön, így inkább az italába kortyol.
- Mindig remekül néztél ki... akkor is – hebegi.
- Tényleg? – gonosz módon élvezem a játékot, azt, hogy most én irányítok.


Nem volt ez mindig így. Akkor egészen más szereposztásban játszottunk. Ő volt a magabiztos, az uralkodó, a ragadozó. Én meg a naiva, akit lenyűgözött és egyben meg is félemlített ez a fenevad. Azt hittem, majd nekem sikerül, miattam megszelídül. Mekkora önámítás volt... Négy évig hittem benne, hogy a kedvességem, simulékonyságom, figyelmességem hat rá. De nem, ő nem változott. Engem viszont felfalt szőröstül-bőröstül, s mire a negyedik együtt töltött év után végre kikecmeregtem a kapcsolatunk mocsarából, már csak árnyéka voltam régi önmagamnak.
Újra meg kellett tanulnom ki vagyok, felépíteni megint mindazt, ami elveszett bennem és körülöttem az együtt töltött idő során. Hogy sikerült-e? Ó, igen! Önmagam erősebb, jobb, magabiztosabb verziója lettem, akit már nem tud levenni a lábáról egy kis sárm és nem tud elbizonytalanítani egyetlen férfi sem.

- Tudod, mostanában nagyon sokat gondolok rád – kezdi halkan, de határozottan.
Aztán nem mond többet. Valószínűleg vár valamire, talán arra, hogy azt mondjam: Én is... de nekem eszem ágában sincs ilyen vallomást tenni. Nézem, ahogyan vívódik és elönt az elégtétel érzése.
- Valóban? – szólalok meg mégis halkan. – Én sosem gondolok rád – folytatom kimérten.
Látom, hogy a szempillája megrebben. Nem számított tőlem ilyen kíméletlen és nyers válaszra. - Vége – vonom meg a vállamat. – Az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Ami eltörött, az soha többé nem lesz ép.

És igen, ennél a mondatnál, ott az étterem egyik asztalánál megkaptam azt, amire vágytam. Nem a koktélomat, nem is valami drága, puccos fogást, hanem a fájdalmat a tekintetében. Azt a fájdalmat, amit én is számtalanszor éreztem abban a bizonyos négy évben.
Hangos csikorgás közepette tolom el a székemet az asztaltól, majd felállok és rá sem pillantva, lassú léptekkel kivonulok az étteremből – a mögöttem összesúgó nők és lopva vagy nyíltan bámuló férfiak tekintetétől kísérve.

A novellát Szépvölgyi Izabella írta

Ha tetszett a novella, lehet hogy ez az írás is érdekelne: Tanuld meg felismerni, ha bántalmazó kapcsolatban élsz

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek