Miért nem tudok igazán közel engedni senkit magamhoz?

Pedig hát mindannyiunk várja azt a mindent elsöprő szerelmet, ami miatt érdemes őrültséget őrültségre halmozni! De vajon felismerjük ezt az érzelmet akkor is, ha csak elsétálunk egymás mellett az ismeretlenben? Vagy az a másik is ugyanazt érzi, mint mi? Ha nem, akkor már nem is hiszünk a szerelem első látásra létezésében?

Vagy a kérdés inkább az, hogy kölcsönös lehet-e egy ilyen hirtelen fellobbanó érzelem akkor is, ha látjuk a másik szemében a csillogást, ő mégsem vallja be magának az érzelmeit? Mi van akkor, ha teljesen elzárkózik az új érzésektől? Jelenleg azt érzem, hogy hiába a csillogás a szemeimben egy-egy találkozó alkalmával, már nem tudok magamhoz közel engedni senkit sem. Nem akarom, hogy a hirtelen fellobbanó érzelmek elvakítsanak. Csalódtam bennük. Nem egyszer és nem is kétszer. Sokszor.

Többnyire falakat emelünk magunk köré egy-egy csalódást követően, amiket csak akkor vagyunk hajlandóak lerombolni, ha találkozunk egy olyan érzéssel, amit már régen nem tapasztaltunk. Nem olyan felemelő a választott börtönben raboskodni, de van az úgy, hogy egyszerűen nem tudunk nyitni. Sebeinket nyalogatjuk, küzdünk saját magunkkal, megpróbálunk tovább lépni, de egy hang a fejünkben folyton megálljt parancsol. Érzéseink olykor térdre kényszerítenek bennünket és addig nem engednek tovább, amíg meg nem küzdünk az odabent fojtogató kis démonainkkal.

Kapcsolataim közül több is szerelem volt első látásra, ami pedig csak sokadik látásra volt az, abból kevésbé lett odaadó szerelem. Ám mindegyik ajtócsapkodással ért véget. A heves mindent elsöprő érzelmek igencsak terhesek tudnak lenni egy kapcsolatban, mert a szerelem ezer fokon izzik, ugyanúgy, mint a veszekedések, viták is. Egy ideig ez az érzés felemel és mindent visz, de aztán úgy érzem, nem bírom tovább. Az érzelmeim lassan felemésztenek és már csak a vitáktól lángol az a bizonyos parázs. A szerelem tüze szépen lassan elalszik.

Most már megijedek a hirtelen fellobbanó szenvedélytől, és arra vágyom, hogy egy lassú medrű folyóban evezzek, aminek vize csak lassan sodródik az árral. Nincsenek heves izgalmak, szárnycsapások, csak lassú és átgondolt evezés. Nem akarok már az árral szemben haladni, a feltámadt szélben a hullámokkal dacolni.

A kapcsolataimban feltámadó szél megmardosta lelkemet. Számtalanszor összetörték már a szívemet. Minden alkalommal vágytam az érzésre, ami majdnem elpusztított. Miért esem folyton ugyanabba a hibába? Nem szeretnék többé heves érzelmeket. Félek tőlük és menekülök előlük. Minden kapcsolatot megszakítok azzal a személlyel, aki ilyen érzelmeket vált ki belőlem. Többé már nem szeretnék csapdába esni. Így csírájában elfojtom ezt a fellángoló mindent magával söprő érzelmet. Már nem vagyok hajlandó bedőlni nekik és már megtéveszteni sem tudnak a zsákutcába terelő érzelmek.

Lelkemet megmarták a kínzó sebek. Szárnyaimat letörték a balul elsült kapcsolatok, de lelkem végtelenül szomjazik az újra és a sok küzdelem után végre kinyitotta kapuit. Azok a bizonyos falak elkezdtek leomlani. Szépen lassan minden a helyére kerül bennem. Úgy érzem, hogy felnőttem végre a szerelemhez.

Léna történetét Szabó Andrea jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock