Miért csak ilyen későn eszméltünk rá, hogy egymásnak vagyunk teremtve?

Az általánosban egymás mellett ültünk az első padban, majd később egy középiskolába jártunk. Sose gondoltunk egymásra szerelmespárként. Nagyon szerettem Kendét, de az ovitól kezdődően végig csak barátok voltunk. Hogy lehet, hogy sosem a férfit láttam benne? Még csak eszembe sem jutott. Sokan azt gondolták hogy együtt vagyunk, pedig szó sem volt erről. Jókat kacagtunk ezen a feltételezésen, ugyanis egyikünkben sem mozdult meg semmi.

A középiskola után útjaink váratlanul elváltak egymástól. Mintha az addigi éveket elvágta volna egy gyorsvonat, amire ugyan mindketten felpattantunk, de két különböző helyen szálltunk le arról. Nagyon sokáig nem halottam Kendéről, bár néha-néha írtunk egymásnak, középiskola után mégis kisétáltunk egymás életéből. Hirtelen történt. Mintha a korábbi évtizedek a szemetesben landoltak volna. Sokáig nem tudtam helyretenni magamban ezt az egészet, hogy valójában miért váltunk aktív résztvevőkből passzív klubtagokká, akik csak néhanapján jutnak egymás eszébe.

Aztán egy rövid időre hazaköltöztem a kisvárosba, ahol felnőttem. Éppen a volt óvodánk felé bicikliztem, amikor észrevettem, hogy egy ismerős áll az óvoda épületénél, és valakivel elmélyülten beszélget. Hirtelen megállt bennem az ütő, hiszen Kende volt az. Kicsit távolabb, de még belátható távolságban álltam meg a biciklimmel, hogy alaposabban szemügyre vegyem a történéseket. Először nem mertem közelebb menni, mert már maga a tény, hogy ennyi év után láthatom, egészen különös volt. Nem is emlékeztem már arra, hogy ennyire jóképű lett volna tinédzser korában, vagy csak nem vettem észre? Ennyit azért csak nem változott! És vajon ki az a nő, akivel ennyire elmélyedtek a beszélgetésben?

Egyre csak közeledtem felé, vártam, hogy észrevegyen, de először mintha el sem hitte volna, hogy engem lát. Láttam rajta, hogy alig találja a szavakat, majd hirtelen magához húzott és megölelt. Mindeközben megtudtam, hogy az óvoda jelenlegi üzemeltetőjével beszélgetett. Mikor végre kettesben maradtunk, éreztem rajta, hogy ő is másként tekint rám. Megtudtam, hogy nagyon megváltozott az élete, miután útjaink elváltak egymástól. Az is kiderült, hogy még mindig nem találta meg élete párját. A rövid beszélgetést követően úgy döntöttünk, hogy szétnézünk az óvoda épületében. Minden olyan más lett, az új épület egyáltalán nem hasonlított régi önmagára. Kende elmesélte, hogy építészmérnökként elég sokat utazik, és csak egy pár hétre jött haza, mivel a szüleinek szüksége volt rá.

Mintha a sors is azt akarta volna, hogy találkozzunk. Megbeszéltük, hogy míg itthon vagyunk, közös programokat szervezünk, hogy felelevenítsük a régi emlékeket, és újakkal is gazdagítsuk az élményeink sorát. A következő néhány napban újra elválaszthatatlanok lettünk. Kende pár nappal az elválásunk utána bevallotta érzéseit: "Linda! Nagyon örültem a közösen eltöltött pillanatoknak, és bevallom neked őszintén, bennem valami megváltozott. Már nem csak a barátod szeretnék lenni, ez sokkal több ennél, amit csak most vallottam be magamnak, miután újra belevetettem magam a dolgos hétköznapokba. Rájöttem, hogy hiányzol, és szeretném, ha a hétvégén találkoznánk." Én pedig olyan heves szívdobogást kaptam ettől a pár sortól, hogy tovább én sem tagadhattam magamnak: Kende nem csak egy jó barát a gyerekkoromból, hanem talán az a férfi, akire egészen idáig vártam.

Linda történetét Szabó Andrea jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock