Kinek mondjam el, hogy a barátnőm férje majdnem megerőszakolt?

Emlékszem, forró, nyári hétvége volt, s abban az évben már a sokadik esküvőre mentünk. Az egész baráti társaság. Nem meglepő, hiszen mindannyian a húszas éveink végét vagy a harmincas éveink elejét tapostuk, így egyre-másra jöttek a lánykérések és a lakodalmak. Jó időszak volt. Szerettem. Egy úton haladtunk, ugyanolyan fejlődési fázisokon mentünk keresztül és lassan mindenki révbe ért. Gabiék a társaságból elsőként kötötték össze az életüket. Viccesnek találtuk, mert Gabriella és Gábor már a nevük alapján is egymásnak lettek teremtve. De külsőre is nagyon hasonlítottak: mindketten aranyló szőke hajjal és világítóan kék szemekkel dicsekedhettek, sokszor ugrattuk is őket, hogy nagy meglepetés lenne, ha a közös gyerekeik barna hajjal és barna szemmel születnének.

Gabiék már öt éve hivatalosan is összekötötték az életüket – előtte pedig négy évig jártak -, mire Márti fejét is bekötötték azon a bizonyos forró, nyári szombaton. Emlékszem, nem voltam jó passzban, mert a férjem egész éjjel hányt, így amikor reggel felhívtuk az orvost, az szigorú ágynyugalmat rendelt el számára. Legszívesebben én is lemondtam volna az esküvőt, de tudtam, hogy nem tehetem ezt meg Mártival, így mindent előkészítettem a férjemnek és fájó szívvel, de bevágódtam egy taxiba. A házasságkötő terem előtt találkoztam Gabiékkal. Végigültük a ceremóniát, majd következett a templomi szertartás. Gábor folyamatosan viccelődött velem, de nekem nem nagyon volt kedvem poénkodni. Kimerült voltam az előző éjjeltől és aggódtam a páromért. Az étterembe Gabiék vittek el kocsival, az ifjú pár pedig eltűnt a fotóssal.

A nagy melegben nem kellett sok idő, hogy a társaság hangulata szárnyalni kezdjen. Gabiék is csodásan érezték magukat. Részt vettek a páros játékokban, nevettek és persze ittak. Én meg arra gondoltam, mi lehet a férjemmel, így küldtem neki még egy üzenetet. Azt mondta, jobban van, de lassan elmegy aludni, mert nagyon fáradt. Elköszöntünk. Ő álomra hajtotta fejét, én meg leültem a vacsorához. A háromfogásos menü a társaság nagyobb részét kijózanította, így hogy a buli ne laposodjon el, Mártiék tánca után a ceremóniamester újabb játékra invitálta a meghívottakat. „A kocsis" játékban Gabiék is részt vettek és meglehetősen sok felest ittak. Főleg Gabi, aki a játék során elfogyasztott töményeket megfejelte egy pezsgővel is, az pedig láthatóan jól fejbe is vágta. Olyannyira, hogy tíz körül már kifejezetten rossz bőrben volt.

Megfogtuk két oldalról a barátnőmet és kitámolyogtunk vele a távoli parkolóba. A sötétben Gábor elővette a telefonját, úgy világította meg az utat. Mögülünk már csak halkan hallatszott a lakodalmas nóta, mi pedig belevesztünk a parkoló sötétjébe. Jó messze álltak az autók, a csikorgós kavicson meg-megbotlottam a magas sarkú cipőmben. Végre megtaláltuk a kocsit és beültettük Gabit a hátsó ülésre, aki azonnal el is dőlt rajta, mint egy krumpliszsák.

Ez nem barátság!

Gábor becsukta a kocsi ajtaját, majd elővett egy cigarettát. Valami fura, baljós érzés kerített hatalmába. Nem értettem, mi a bajom, hiszen kedveltem Gábort és soha nem éreztem kényelmetlenül magamat a társaságában. Most azonban, ahogy ott parázslott a cigaretta a szájában, félni kezdtem. Bár nem láttam a tekintetét a sötét miatt valahogy nem tetszett a testtartása és amennyi derengett az arckifejezéséből, az sem volt ínyemre.

Induljunk – mondtam, ő azonban hirtelen eldobta a csikket és megragadta a csuklómat. – Mi a fenét csinálsz? – kérdeztem, ám ahelyett hogy válaszolt volna megfogott és nekipréselt az autónak. Éreztem, ahogy a kilincs a hátamba nyomódik, az arcomba pedig belecsapott Gábor cefreszagú lehelete. – Megbolondultál? – kiabáltam rá, de

Nem tudtam gondolkodni, nem tudtam megszólalni, mintha kiléptem volna a testemből. Gábor benyúlt a szoknyám alá – ez rántott ki a bénult döbbenetből.
Beletenyereltem az arcába, majd a térdemet felhúzva ágyékon rúgtam. Gábor hátrahőkölt, én pedig rohanni kezdtem a kivilágított terem felé.

A bejáratnál megálltam és zihálva néztem hátra. Gábor nem jött utánam. Néztem a teremben táncoló embereket és a sírás kerülgetett. Mégis mit csináljak? –futott át az agyamon. Nem mehetek oda be.Képtelen lennék palástolni, hogy valami történt.
Elővettem a telefonomat és hívtam egy taxit. Egy örökkévalóságnak tűnt mire kiért az autó, addig leültem a sövény takarásába és csendesen zokogtam. Közben pedig rettegtem, hogy összefutok Gáborral vagy bárki mással. Otthon remegve álltam az alvó férjem felett, miközben azon gondolkodtam, mit mondjak neki? Végül lezuhanyoztam és úgy döntöttem, majd holnap beszélek vele.

Azóta sem jött el "a holnap"

Azóta sem tudja senki, hogy az egyik barátunk mit tett velem. Mit mondhatnék? Itt van Gábor, Gabi férje, a vicces, a sármos, akit mindenki szeret, nézzétek, majdnem megerőszakolt a parkolóban miközben a felsége ájultan hevert a kocsiban? És vajon hinnének-e nekem? Hiszen senki nem látott minket és senki nem látott engem, amikor kiborulva visszarohantam a teremhez. Gábor talán nem is emlékszik rá, hogy mit csinált, hiszen amikor legközelebb találkoztunk – amikor már nem kerülhettem ki -, semmi jelét nem mutatta annak, hogy bármi is történt volna. Olyan volt, mint mindig... mint azelőtt.

Zúzzam szét Gabiék házasságát, a baráti társaságunkat vagy hallgassak? Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek...

Olvasói levél alapján a történetet Szépvölgyi Izabella jegyezte le

Ha tetszett a cikk, olvasd el ezt az írásunkat is: Lehet, hogy azon az estén az életemért futottam...

Nyitókép: Shutterstock