Az én mindig higgadt édesapám, egyszer beült a szokásos reggeli dolgára, becsukta maga mögött az ajtót, ahogy illik, aztán meghallotta, ahogy a kilincs koppan a földön. Azonnal megpróbált kijutni, de az ajtó meg se mozdult. Beszorult. Néhány másodperc múlva ordítozni kezdett, teljes erejéből rugdosta, püfölte az ajtót, de az nem mozdult.
Édesanyám kirohant a fürdőből, visszatette a kilincset és ezzel az egyszerű hőstettel kiszabadította édesapámat, aki a történtek után, még legalább fél órán át remegett. 5 vagy 6 éves lehettem ekkor. Megdermedtem a rémülettől, hiszen korábban még soha nem láttam apámat (mondjuk mást se) ennyire kiborulni. Miután mindannyian lehiggadtunk, a szüleim elmagyarázták nekem, hogy Apunak klausztrofóbiája van, borzasztóan fél a bezártságtól. Ezért utálja a lifteket is.
Hamar megértettem, miről is van szó, mert én akkor már régen valami hasonlót éreztem a pókokkal kapcsolatban (arachnofóbia). A szüleim nem is értették, mire a nagy sikítozás, hiszen egyébként születésemtől fogva mély barátságban voltam a természettel. Csak sokkal később sikerült megbarátkoznom a pókokkal, amikor kiderült, hogy ha nálam védtelenebb (pl. gyerek) is jelen van, az kioltja az én szorongásomat és gond nélkül, befogom, majd szabadon engedem a kis nyolclábú „rémeket". Azért, ha egyedül maradok eggyel, attól a mai napig leizzadok...
Egy barátnőm a denevérektől fél, de annyira, hogy még a dohányzásról is azért szokott le, mert félt kimenni alkonyat után még arra a pár perces cigiszünetre is. Míg édesapám és én, nem tudjuk pontosan honnan ered a félelmünk, Bella pontosan ismeri rettegésének okát. Pár évvel ezelőtt, július elején, amikor kedvesével beköltöztek szép, új házukba, kimentek a kertbe "füstölögni". Egyik pillanatról a másikra, megjelent egy csapat vékony hangon „ciripelő" denevér, akik egészen közel merészkedtek hozzájuk. Bella szinte sokkot kapott, annyira megijedt.
Általánosságban elmondható, hogy a fóbia tárgyának felbukkanása vagy az azt kiváltó helyzet, erős szorongásos reakciót, izzadást, heves szívverést, remegést válthat ki. Ez az állapot egészen a pánikrohamig, ájulásig fokozódhat.
Egyes kutatók szerint létezik evolúciós magyarázat. Feltételezik, az emberi törzsfejlődés egy szakaszán a túlélésben előnyt jelentett például a mérges kígyók mihamarabbi felismerése és elkerülése. Ez logikus lehet, de akkor miért félnek egyesek a saját térdüktől? (Igen, ilyen is van, genufóbiának hívják.) További bizarr fóbiákért kattints ide.
Más szakemberek szerint, bizonyos esetekben az eltúlzott félelmek visszavezethetők valamilyen gyermekkori traumára (pl. kutyaharapás talaján kialakuló kutya-fóbia), de gyakran a tanulás vagy a modellkövetés mechanizmusán keresztül fejlődnek ki. A szociális fóbiák kialakulása már összetettebb mélylélektani folyamatokra vezethetők vissza.
Az ismeretlen, normális esetben is szorongást kelt, éppen ezért érdemes a lehető legalaposabban megismerni félelmünk tárgyát. Nekem például segített, hogy sokat tanultam a pókokról. Tudom, hogy a legtöbb ártalmatlan és szándékosan biztosan nem bántanak, sőt, még az undok szúnyogok, legyek számát is csökkentik a lakásban. Ausztráliát azért egyelőre kihúztam a bakancslistámról, a halálos mérgű, cipőkben bújkáló fekete özvegyek miatt.
Bella barátnőmet viszont hiába okítom a denevérekről, továbbra is gyűlöli őket, pedig rém egyszerű magyarázatot találtam a viselkedésükre. A fiatal denevérek július-augusztusban repülnek ki először búvóhelyükről. Alkonyatkor és pirkadatkor nagyobb csapatokban bukkannak fel, a szülők így tanítják őket vadászni. A fények vonzzák a rovarokat, ezért a házak közelében könnyebben tudnak zsákmányhoz jutni. Ennyi az egész.
Ha fóbiád már nagyon zavar vagy jelentősen ront az életminőségeden, mindenképp fordulj szakemberhez, különben a helyzet csak romlani fog!
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
