Kudarcot vallottam, mert nem tudtalak megmenteni saját magadtól

Mióta az eszemet tudom, tisztában vagyok azzal, hogy más vagyok, mint a többiek. Mindig mindenem meg volt, amire vágytam, de egy valami felett nem volt hatalmam, ez pedig te vagy.

Az önpusztítás fájdalmas dolog, de nem csak annak, aki csinálja, hanem annak is, akik egy kényelmes, pihe-puha fotelben ülve, hol sírva, hol üvöltve, hol pedig beletörődve könyörög az imádottnak, hogy hagyja abba.
Bármit megtettem volna, hogy az életet válaszd, és azt hiszem, meg is tettem, te mégis itt hagytál, váratlanul, egyik pillanatról a másikra, én pedig úgy érzem, kudarcot vallottam. Kevés voltam ahhoz, hogy megmentselek.

Nem szerettél élni, legalábbis sokszor ezt mondtad, de tűrted a fájdalmakat, és engem nagyon szerettél. Azt hittem, miattam lemondasz a függőségeidről, de hosszú évek óta ő irányított téged, és csak néha engedett el annyira, hogy lássam, milyen vagy valójában.

Gyerekkorom óta az volt a feladatom, hogy életben tartsalak téged, még akkor is, ha ez lehetetlen küldetés. Beszélgettem veled, ápoltam a lelked, és volt, hogy szó szerint megmentettem az életed, de ez sem volt elég. Amikor hullócsillagot láttam, új bicikli helyett azt kívántam, gyógyulj meg, legyél egészséges, és élj örökké, sosem mertem mást kívánni. Az utolsó pillanatig magam elé helyeztelek téged, mert azt hittem, az én megoldó képleteimet rajtad is sikerrel alkalmazhatom.

Forrás: Shutterstock

Már tudom, hogy az ember csak saját magát tudja megmenteni...Azt gondoltam, halhatatlan vagy, és veled nem történhet semmi rossz, hiszen a szülőknek szupererejük van. Nekem Te voltál mindig a szuperhősöm, igaz, néha szükséged volt a segítségemre, de a legerősebb szuperhősök is elfáradnak, azt gondoltam, ezredszer is új erőre kapsz... Nem akartam észrevenni, mekkora a baj, és azt sem, hogy szentbeszédek helyett jobban tenném, ha kiélvezném a veled töltött órák minden egyes pillanatát, ugyanis a függőséged eltűntetett téged, és esze ágában sem volt elengedni. Sokszor nem találtalak, és most már sosem foglak, mert elragadott a halál.

Ahogy írom ezeket a sorokat, azon zakatol az agyam, milyen igazságtalan, ugyanakkor igazságos az élet. Elvesztettelek, de békében váltunk el egymástól, bízva abban, hogy a kórházban újra talpra állítanak. Még láthattalak, még foghattam a kezed, utoljára. De innen nem volt visszaút...
Ne haragudj kérlek, hogy nem voltam elég ahhoz, hogy megmentselek. Az elmúlt évek alatt lelkileg megroppantam attól, hogy mindig azzal voltam elfoglalva, rajtad hogy segíthetnék, miközben saját magammal nem törődtem: titokban szakembereket kerestem, és stratégiákat gyártottam, hátha meggyőzhetlek az igazamról, de már mindegy. 

Én tényleg bármit megtettem volna, hogy meggyógyulj, de ehhez te is kellettél volna.Már tudom, hogy minden próbálkozás hiába volt, legyőzött téged a betegséged. Jó embert választott, mert lelkileg túlságosan sebezhető voltál.

Többé már nem kell reszkető gyomorral ébrednem, mi lehet veled, és sírva rohannom hozzád, amikor hosszú ideig nem veszed fel a telefont. Nincs több felesleges kör, hogy arra kérlek, foglalkozz magaddal, te pedig nem mondod ezredszer is, hogy hagyjalak már békén.

Idővel elfogadom talán, hogy ezt az utat választottad, és ilyen hamar elmentél, de megszakad a szívem, ha arra gondolok, milyen ártatlan, törékeny, jó emberrel lett kevesebb a világ. Nem találtad a helyed, most pedig én vagyok elveszett. Már nincs kit megmentenem...

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Ezek is érdekelhetnek