Egy bántalmazó kapcsolatból megsebzett túlélőként távozol

Arról sem szeretnék beszélni, milyen rettenetesen nehéz szabadulni, hogy a traumatikus kötődés hatására milyen borzalmas testi-lelki tünetekkel kell megküzdeni, miután valaki képes volt arra, hogy elhagyja a bántalmazóját.

Arról szeretnék beszélni, mit kapunk ettől az egésztől. Mert bármennyire furcsán hangzik is, egy effajta „kapcsolat" rengeteg dologra megtanít, önmagunkkal összefüggésben. Túlélőkké válunk, s rájövünk, olyan erővel rendelkezünk, amiről álmodni sem mertünk addig soha. A szakítás utáni időszak a drogosok leszokásához és elvonási tüneteihez hasonlítható.

Hiába tudja az ember lánya az agyával, mi is volt pontosan ez az egész, kapcsolatnak és szerelemnek álcázott borzalom. Hiába emlékszik minden egyes bántó, porig alázó szóra, üvöltésre, romboló tettre, ütésre, rúgásra, fojtogatásra és az állandó mérgező légkörre, az agyban történt változások és a traumatikus kötődés következményeként a szíve, a lelke sajog, és minden sejtje üvölt az elhagyott szörnyeteg után.

Amikor szabadulunk végre, azt hisszük, túl vagyunk a nehezén, pedig az igazi pokol akkor kezdődik. Meg kell küzdeni a hamis kötődéssel. A bűntudattal, hogy biztosan mi provokáltuk, mi hoztuk ki belőle az állatot, hiszen ő és a társadalom általános áldozathibáztató hozzáállása mind ezt kommunikálják felénk. Mi hiába tudjuk, ez nem igaz, ilyen lelki állapotban küzdeni kell az ép elménkért a nap minden egyes percében.

El kell fogadnunk, hogy amit a beetetés időszakában szerelemnek és álomkapcsolatnak hittünk, valójában nem is létezett. Meg kell gyászolnunk azt, hogy akit a fehér hercegnek hittünk és akiről azt gondoltuk, szeret, valójában egy beteg elméjű véglény, aki csak rombolásra képes, s csak használt bennünket, hogy a saját végtelen ürességét belőlünk töltse fel.

Megküzdünk a fenyegetéseivel, a zaklatásaival, megtanuljuk a gyakorlatban is alkalmazni a „no contact" szabályt, letiltjuk mindenhonnan, nem nézegetjük a facebook profilját és lépésről lépésre leküzdjük a disszonáns, egymásnak ellentmondó érzéseinket, amiket a vele töltött idő és az ő viselkedése alakított ki. Megtanuljuk figyelmen kívül hagyni a hitelrontásunkat, akár felőle érkezik, akár a szárnyas majmai asszisztálnak ehhez. Ez már a gyógyulás első lépése.

Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy tudományos kutatások bizonyították, azok, akik bántalmazó kapcsolatból menekültek, ugyanazokat a poszttraumás tüneteket produkálják, mint a harctéri veteránok.

Első lépésként el kell fogadnunk, hogy sérültünk. Nem vagyunk jól, fáj a lelkünk, a szívünk, s meg kell élni a gyász időszakát. Mert bármilyen furcsán hangozzék is, ezt is meg kell gyászolni. Hiszen elveszítettük az álmainkat, az otthonunkat, a vagyonunkat, az egészségünket, az önbecsülésünket, mindent, amit csak el lehet képzelni. És az ezekből való felépülés nem megy gyászmunka nélkül. Meg kell élni a fájdalmat, a szomorúságot, kell sírni, üvölteni, sírva röhögni, hogy kimosódjon belőlünk minden mérgező hordalék. Ehhez a folyamathoz több dolog is segítséget nyújthat.

Először is, az új életünkhöz minél több pozitív dolgot, élményt kell kapcsolni, amik idővel kioltják a borzalmas emlékeket. Apró dolgokkal kell kényeztetni magunkat, s újra ránevelni a szemünket, tudatosítani, lehet örülni a napfénynek, a fáknak, egy folyónak, magának a békének, amihez oly sokáig nem volt közünk.

Jó ötlet, ha meggyötört testünket is folyamatosan tápláljuk: figyeljük magunkat, mit kíván, mi esne jól, kezdjünk el újra normálisan enni, élvezni az ízeket. Legyünk együtt olyan emberekkel, akik pozitívan hatnak ránk, akik megértenek és meghallgatnak, ha szükséges, keressünk szakembert és beszéljünk.
A hallgatás, a titok tovább mérgez bennünket, ezért előbb vagy utóbb valakinek mesélnünk kell a velünk történtekről. Le kell küzdeni a szégyent, amiért ez megtörtént velünk, s tudatosítani kell: a bántalmazó szégyene ez, nem azé, aki elszenvedi.

Az írásterápia szintén jó módszer: kezdjünk el írni, nem kell formához, naplóhoz igazodni, kezdjük el kiírni magunkból a történteket. Először nehezen megy majd, de bele fogunk jönni és egyszerre azt vesszük észre, egyre több minden jut eszünkbe, ezt is csinálta, ezt is megtette, ez így fájt, itt eltörtem, itt balgán boldog voltam.

Ebben a szakaszban megérkezik a düh. Használjuk! Legyünk dühösek. Engedjük, hogy tisztítótűzként mindent elégessen, ami már nem hozzánk tartozik. Sétáljunk, edzünk, kényeztessük magunkat és ami a legfontosabb, minden nap használjunk a saját magunk számára megerősítő üzeneteket: el tudtál jönni. Meg tudtad csinálni. Képes vagy talpra állni. Meg tudtál küzdeni a hiányával és minden mással. Elkezdtél épülni. Büszke vagyok rád!

Segít, ha minél tájékozottabbak leszünk a témában: olvassunk, hallgassunk előadásokat a bántalmazás és a személyiségzavarok témaköreiben! Minél többet, hogy minél jobban megismerjük az egész metodikát, mert a megismerés mindig gyógyít, másrészt pedig biztosak lehetünk benne, hogy soha többé nem fogunk ugyanabba a folyóba lépni.

Végül egyszer eljutunk arra a pontra, hogy egy érdekes agyi változás történik bennünk. Hiába tudtuk addig is tűpontosan, mi történt velünk és hiába értettük, miért maradtunk, abban a pillanatban fellibben valami furcsa fátyol és azonnal átkapcsol bennünket.

Velem ezt nem lehet csinálni! S abban a pillanatban minden megváltozik. Már nem vágyódunk utána. Már nem érdekel, mi van vele, már érdektelenné válik minden, ami hozzá kapcsolt.
S ekkor, friss fuvallat lebbenti meg szívünk és lelkünk függönyeit. Elkezdünk újra élni.

Nyitókép: Shutterstock